Aurora Lewis Turner

Amaja felszisszent, amint megérezte, hogy a kör alakú panelhez vágják. Szembekerült a Vadásszal, s egy pillanatra még a lélegzete is elakadt. A férfi erősen tartotta őt, egyik kezével a panelhez préselve. Magas volt, így a lánynak fel kellett hajtania a fejét, hogy felemás szemébe nézzen. A bal szeme éjfekete volt, a jobb pedig zöld. De nem akármilyen zöld; smaragdzöld. Íriszébe apró, fekete pettyek vegyültek.

Pillantása elidőzött a Vadász tekintetében, majd megindult a testén. Vállig érő, barna haja volt, szakálla, ami rendezetlen külsőt kölcsönzött neki. Kigombolt, barna kabátot, alatta fehér atlétát, farmernadrágot, bakancsot viselt. Az atléta szabadon hagyta a nyakát és válla egy részét, így Amaja megpillanthatta a tömérdek tetoválást, ami bőrét borította. A nyaka, mellkasa és valószínűleg az atléta és kabát alatti bőre is ki volt varrva. Tudta, tekintete nem időzhet tovább a félelmetes alakon, aki olyannak tűnt, mint valamifajta óriási, tetovált medve.

Tennie kellett valamit. Ösztönösen ökölbe szorult a keze, de nem azzal sújtott le először. Bokán rúgta a férfit, majd könyökhajlaton találta, amitől elengedte őt. Amaja sejtette, hogy nem azért, mert annyira megsebezte volna, hanem azért, mert meglepte a támadás. Megindult, hogy szabaduljon a helyzetből, amikor megérezte az ujjakat, amelyek satuként szorultak csuklója köré. Kezét hátába nyomták, majd nekivágták őt a falnak. Amaja egész teste a mosdó külső paneléhez simult. 

A férfi szorosan mögé állt, és ezt súgta a fülébe angolul:

– Csinálhatjuk szépen, de ha ragaszkodsz hozzá, csinálhatjuk durván is. – Amaja kiszolgáltatottnak érezte magát a férfi szorításában. Zavarta, hogy egész teste a hátához tapad. Sosem volt még ennyire intim kapcsolatban egyetlen férfivel sem. Főleg nem egy olyannal, aki azért jött, hogy megölje őt. Tudta, nem menekülhet ebből a kutyaszorítóból.

– Kérlek – vette elő a gyerekkorában tanult angoltudását. Midori előszeretettel fogadott cserediákokat, így kortársaihoz képest hamar ragadt rá az angol nyelv. Midori szerint kiváló nyelvérzékkel rendelkezett. – Csináld, amiért jöttél, csak legyél gyors!

– Biztos? – hallotta a meghökkent hangot. A férfi még mindig a hátának simult, amitől neki lángolt az arca zavarában. Nem is értette, miként érezheti magát így a halál torkában. Bólintott. – Jól van, de akkor nem szöksz el!?

– Ígérem – felelte a lány. A férfi eltávolodott tőle, és elengedte a kezét. Amaja szemében könnyek gyűltek. Várta, hogy úgy járjon, ahogy az előbb Rai. Nagyot nyelt, gyűlölt ennyire kiszolgáltatott lenni, de már nem volt sok hátra… 

Legnagyobb meglepetésére a férfi megnyomta a panelen lévő gombot, ami kitárult. Belépett a mosdóba, felhajtotta az ülőkét és vizelni kezdett. Amaja azt hitte, rosszul hall. Remegve várta a halált, mire a Vadász nekiállt… azt csinálni, amiért odament. Ekkor esett le neki. Ezek szerint nem tudta, hogy ő és Rai ott lesznek, legalábbis azt nem, hogy a mosdónál. Egyszerűen vécére indult.

Felnézett a kamerára, ami a kis térségben lógott a plafonon, és amit valamifajta sötét anyag vett körül. Úgy gondolta, Rai műve lehet. Tudta, hogy itt az ideje menekülni, most kellene rohanni az életéért, de egyszerűen képtelen volt rá. Annyira megütközött a férfi arcátlanságán, hogy nyilvánosan, az ajtót be se zárva végezte a dolgát, hogy földbe gyökeredzett a lába. Tudta, ez nemcsak Japánban, hanem más kultúrában is illetlenség. 

Aztán meghallotta, hogy dolga végeztével a férfi lehajtja az vécédeszkát, majd az öblítéssel vacakol.

– Az isten verje telibe ezeket a kurva gombokat! Minek egy budira ennyi nyomógomb? – káromkodott. 

Amaja belesett az ajtón, s meglátta, ahogy a Vadász az összes gombot végignyomkodja, kivéve persze egyet. Erőt vett magán, belépett a helyiségbe, s megnyomta a gombot, ami lehúzta a vécét. Szúrós szemeket vetett a férfire, aki elhúzta a száját.

– Csodálatos! – ironizált egyetlen köszönöm nélkül. Kivett a kabátzsebéből egy laposüveget, és meghúzta. 

Amaja értetlenül állt előtte.

– Nem ölsz meg?

– Minek ölnélek? – A laposüveggel kezében előremutatott, ugyanis az előtérben megjelent néhány fekete ruhás alak. Arcukat fekete kendő, maszk takarta, amiből egyedül sötét, mandulaszemük látszott ki. – Ellenben őket rohadtul kicsinálom. Maradj mögöttem, ha nem akarod itt hagyni a fogad!

– Tessék? – tört ki Amajából az értetlenség, de már nem kapott választ. A férfi határozottan kilépett a folyosóra, egyenesen Amaja elé.

Közben a három, feketébe öltözött fickó kihúzta a hátára felszerelt tokból kardját, botját, s felvette a támadóállást. 

A Vadász sem volt rest. Azonnal két kés repült a levegőbe. Azok közül az egyik a nindzsának öltözött férfiak egyikének szívébe fúródott. A másik nindzsa elhajolt a kés elől, megforgatta botját, s azonnal a Vadász orrába vágta. Amaja legnagyobb meglepetésére a férfi röhögve kérdezte:

– Csak ennyit tudsz? – Megragadta a botot, amivel közelebb húzta magához, majd lefejelte a feketébe öltözött alakot. A másik nindzsa kardját magasra emelte, hogy azzal sújtson a Vadászra. De a férfi mormogott valamit az orra alatt, amitől a ráemelt penge megannyi fekete pillangóvá változott.

Amaja nem hitt a szemének, ahogy a pillangók felszálltak, és szétterjedtek a kis előtérben. Az ismét támadóállásba helyezkedő nindzsa összeütötte két tenyerét, ettől tűzgolyó keletkezett köztük, amit egyenesen Amaja felé irányított. A lány megérezte a súlyos testet, mely a földre húzta őt. 

A Vadász ott térdelt fölötte, miközben ő elterült a padlón. Csak bámulta a kivarrt férfit, akinek a feje fölött elsüvített a tűzgolyó. A lövés kiütötte a vonat falát. A levegő beszökött a résen, s megvadult oroszlánként marcangolta őket. Mindkettejük haja az arcukba borult, fülükben süvített a hangos szél.

Amaja nem gondolkozhatott sokáig, ugyanis indákat érzett a bokája köré tekeredni, melyek elhúzták őt a Vadász alól. Hangosan felsikoltott. Nem hitt a szemének, amikor meglátta, hogy támadója karja változott át fekete növénnyé, s azzal húzta őt a földön. 

A Vádász nem teketóriázott. Kabátja alól rövid kard került elő, amivel suhintott egyet, s elvágta a férfi inda-karját. A Vádász vállon ragadta a növénykarút, s hozzávágta a falhoz. Szemkápráztató gyorsasággal magára kapta karmos kesztyűjét, amivel elmetszette a falhoz szorított nindzsa torkát. Ismét vér borított be mindent, de a férfi nem állt le. Felemás tekintetét az egyetlen, még élő támadó felé fordította, aki felemelt karddal már Amajánál járt. A Vadász mormogott valamit az orra alatt, amitől kiszakadt a mosdóajtóként funkcionáló panel, és elsodorta a férfit.

A Vadász magasra emelte kezét, mozdulataival ő irányította a panel mozgását. A szemközti falnak nyomta a nindzsát, majd még egyszer és még egyszer odapasszírozta. El is mosolyodott ettől, miközben ellenfele a csata hevében hangosan felüvöltött. Próbálta távol tartani magától a panelt, de az újra és újra nekifeszült, összetörte tagjait. 

Amikor a Vadász megunta a kegyetlenkedést, fordított a levegőben lévő panelen, hogy az a vonat padlójával vízszintesbe kerüljön. A panel ismét megindult, azzal a céllal, hogy elválassza a nindzsa fejét a törzsétől. A Vadász áldozata újabb hangos csatakiáltással bukfencezett ki a feléje közeledő panel elől, és egy ugrással a levegőben termett. Amaja alig hitt a szemének, amikor a férfi dobócsillaggá vált, ami egyenesen a Vadász torka felé suhant. A férfi épphogy elhajolt előle, a csillag megsebezte ugyan a nyakát, de nem tett benne nagy kárt. Kiszáguldott a vonat oldalán tátongó résen.

A Vadász nem teketóriázott, azonnal a hullákhoz lépett. Az egyiknek egy nyakláncot szakított le a nyakából, a másiktól pedig egy gyűrűt vett el. Mindketten olyan fekete füstté váltak, akárcsak nem sokkal korábban Rai, majd kiontott vérükkel együtt a semmivé lettek.

– A vonaton nem jött össze, hamarosan máshol próbálkoznak. Sejtéseim szerint Tokióban számíthatunk a következő támadásra, vagy talán még az állomáson.

– Egy tapodtat sem megyek addig, amíg el nem mondod, mi a fene ez az egész! – akadt ki Amaja a történteken. – Az a férfi egy dobócsillaggá változott, a másiknak meg tűzlabda jött ki a kezéből, a harmadik… és az a sok pillangó.

– Gyere már! – ragadta karon a Vadász a lányt, mivel a vonat utasai közül páran a dulakodás zaja miatt megindultak feléjük. Arrébb tessékelte Amaját, gyorsan végighaladtak a sorok között. Egy pillanatig mindenki érdeklődve nézett rájuk, de aztán lesütötték tekintetüket és nem szóltak semmit. Nem is mertek volna, hiszen a Vadász félelmetes egy figura volt.

– Jobb napokon a te fegyvereid is emberek? – halkította le a hangját a lány.

– Mi? Viccelsz? – látta, hogy a lány komolyan gondolja a dolgot. – Dehogy! Az én fegyvereim sima fegyverek. Akiket az előbb láttál, azok bármilyen tárggyá át tudnak változni.

– Bármilyenné? – kérdezte a lány döbbenten. – Még akár sajtreszelővé is? Vagy házzá? Vagy hajóvá? Vagy…

– Igen, a bármi alatt bármit értettem – húzta el a száját a férfi.

– És te is?

– Ez bonyolult – Amaja hitetlen pillantást vetett rá. Megérezte a férfi kezét a hátán, ahogy erélyesen az egyik sornyi székre taszítja őt. Beült az ablakhoz, a Vadász pedig a folyosóhoz közeli székre telepedett. 

Amaja úgy érezte, ismét csapdába került, ugyanis a férfi olyan nagy volt abban a kabátban, hogy ismét a falhoz nyomódott. A Vadász hátradöntötte székét, és lehunyta a szemét.

– Nem kéne csinálni valamit? A vonat oldalán egy lyuk tátong, ez biztos feltűnik majd valakinek.

– Éppen azon vagyok, kölyök – morogta neki a férfi. – Jó lenne, ha hagynál koncentrálni. – Ismét behunyta felemás szemét, és elmerült a gondolataiban. 

Amaja érezte, ahogy az adrenalin kiürül szervezetéből, és a puszta pánik marad csupán. Meg kell szöknie. Épphogy ez megfogalmazódott benne, kitárult a kabin ajtaja, s belépett rajta egy biztonsági ember. Fekete, gombos öltözéke, szigorú tekintete elárulta, miért van ott. Amaja először azt hitte, felelősségre vonja őket a vonat oldalán tátongó lyuk miatt, de aztán továbbállt. 

Szöget ütött a fejébe a gondolat, miszerint rossz helyen ül. Elővette a jegyet, amin az az ülésszám szerepelt, ahol éppen helyet foglalt. Döbbenten nézett a Vadászra, aki hamiskás mosolyt megengedve magának így szólt:

– Üdvözöllek világunkban, kislány. – Amaja szája magától nyílt résnyire, de nem jött ki hang a torkán. Két keze közé temette arcát, hányinger gyötörte őt.

– Ugye nem fogsz iderókázni? – kérdezte a férfi. – A helyzet iróniája lenne – vigyorgott a saját poénján, amit Amaja a legkevésbé értett.

– Válaszokkal tartozol nekem.

– Én aztán nem tartozom neked semmivel. Épségben leszállítalak, aztán elválnak útjaink.

– Leszállítasz? – hüledezett a lány a szóhasználaton. – Nem egy zsák krumpli vagyok!

– De, most az vagy – vont vállat a férfi, miközben lecsavarta a laposüveg tetejét, s ismét belekortyolt. – Szokj hozzá!

– Mi lesz azután? Leszállítasz, hogy aztán… – nyelt nagyot. – Hogy megöljenek?

– Hát te tényleg nem tudsz semmit – csóválta a fejét a férfi, amint a laposüveget kabátja zsebébe rejtette. – Ezek a faszkalapok, akik az imént ránk támadtak, meg a pszichoanyu, akivel azelőtt utazgattál, na, ők akarnak megölni téged. Én csak biztonságos helyre szállítalak, ez a feladatom.

– Rai? – kérdezte a lány, leakadva a pszichoanyus résznél. – Ennek semmi értelme! Miért tette? Miért ült velem vonatra, ha közben meg akart ölni? Miért nem intézett el az út szélén?

– Mert akkor még más volt a parancs – vont vállat a férfi. – A parancsok változnak.

– Akkor van okom félni tőled is – mondta Amaja, s közelebb húzódott az ablakhoz. A Vadász elmosolyodott, titokban élvezte a lány szekálását.

– Nyugi, még nem, krumplibaba. Majd szólok.

– És kik voltak ők? Akik ránk támadtak?

– Lelketlenek – vonta meg a vállát.

– Ettől nem lettem okosabb.

– Majd okosabb leszel, amikor megérkezünk úti célunkhoz. Ott majd mindent elmondanak, amit feltétlen tudnod kell. Most elég, ha annyit tudsz, ők a rosszfiúk.

– És te lennél a jófiú? – nevette el magát önkéntelenül a lány. Hitetlenül megcsóválta a fejét. – Igazán kétlem.

– Nem, cicabogár – hajolt hozzá közelebb a férfi, hogy Amaja ismét elmélyedjen felemás tekintetében. – Egy filmes közhellyel élve a legrosszabb rémálmod vagyok. Nem tudsz rólam semmit, és ez jobb is így. Úgyhogy tartogasd a kérdéseidet akkorra, amikor megérkezünk.

– Vérzel – jött a lány szájából önkéntelenül a megállapítás, miközben legszívesebben azt kérdezte volna, hová tartanak. De elterelte figyelmét a férfi nyakából atlétája alá csordogáló, éjfekete vére. Eddig nem látta, hiszen a vágás a folyosó felőli oldalon érte őt. 

Amaja keze magától indult meg, hogy letörölje a tetovált bőrre ragadt vércseppeket, de a férfi elhúzódott tőle. A Vadász sok érdekességet rejtett kabátzsebébe, köztük egy kis tégelyt is, amiben fehér krém volt. Káromkodva kente be a sebét, majd eltette a tégelyt.

– Mi ez?

– Gyógyszer – vont vállat a férfi, közölve, amit a lány már amúgy is tudott. Amaja felé sandított, hogy megkérdezze:

– Neked nem kell? Nem sérültél meg? – A lány csak a fejét rázta. – Miért gondoltad, hogy meg akarlak ölni?

– Mert Rai azt mondta, hogy te vagy a Vadász…

– A Vadász? Már évszázadok óta nem hallottam ezt a nevet – nevetett fel a férfi, amitől Amaja vörös szemöldöke az egekig szaladt.

– Akkor milyen néven ismernek?

– Mostanság mindenki Hiénának hív.

– Hiéna mint állat, vagy hiéna mint rossz ember?

– Mit gondolsz? – vigyorgott a Vadász, amitől Amaját kirázta a hideg. Pillantása a férfi fekete köves gyűrűjére vetült, amit eddig a karmos kesztyű miatt nem láthatott. Lesütötte szemét, és így szólt:

– Én Amaja vagyok.

– Pont leszarom. Már meg ne haragudj, de te csak egy munka vagy számomra, és kurvára nem vagyok kíváncsi a nevedre, a személyi számodra, a lábméretedre, meg egyéb nyűgjeidre, krumplibaba.

– Rendben – fonta karba kezét, s kibámult az ablakon. Tudta, hamarosan megérkeznek Sizuokába.

– Most megsértődtél? – döntötte hátra a fejét a férfi.

– Nem. Csak nem tudom, hogy bízhatok-e benned. Raiban bíztam.

– Öreg hiba. Nem tűnt fel, hogy furcsán viselkedik? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Nem – vont vállat a lány. – Mármint voltak furcsaságai. Állandóan teával akart itatni, meg a ruha…

– Most már tudod, hogy aki így viselkedik, azzal nem szabad szóba állni, még ha cukorkával is csalogat magához, kislány – röhögött a saját poénján, majd elkomorult. – A lelketlenek nagyon jó színészek, bárki és bármi alakját fel tudják venni, mesterien leutánozzák őket. De vannak dolgok, amiket nem értenek. Ott van például a vicc vagy az irónia. Az emberi szokásokba kapaszkodnak, és gyakran túltolják őket.

– Úgy, mint Rai a teával. Megvett vagy nyolcfélét nekem.

– Pontosan.

– És honnan tudjam, hogy te nem ilyen vagy? – A férfi arcán széles, keserű mosoly húzódott végig a kérdéstől. – Elvégre neked is vannak szokásaid.

– Azt hiszed, ennyi idő alatt kiismertél?

– Mi van abban az üvegben? – biccentett állával a férfi zsebében lapuló laposüveg felé.

– Az, amihez neked kurvára semmi közöd. Szart se tudsz rólam, és ez rövidke utazásunk során így is fog maradni.

– Hová is megyünk? – kérdezte a lány, kihasználva, hogy szóba került az utazás.

– Tokióba, a repülőtérre. Onnan meg Budapestre.

– Hogy hová? Milyen est?

– Nem est, hanem Pest. Ne légy hülye, krumplibaba! A suliban nem tanítottak földrajzot?

– De, csakhogy az a fura Pest kimaradt.

– Budapest Magyarország fővárosa – mondta a férfi, de továbbra is értetlenség csillogott a lány szemében. – Elég, ha annyit tudsz, hogy Európában van – legyintett megadóan.

– Európa! Párizs! Mindig is szerettem volna eljutni oda! – lelkesült fel Amaja.

– Ja, csakhogy Európa rohadtul nem csak Párizsból áll. Párizs egy pöcegödör, már meg ne haragudj. De ha az neked bejön, akkor Budapest is be fog.

– És mi van ott?

– Az iskola, ahová járni fogsz.

– Már nem azért, de nekem van már iskolám – ráncolta homlokát a lány.

– Ja, az, amit nem olyan rég felgyújtottál?

– Honnan…? – jött a döbbent kérdés, amitől Amajának akaratlanul megremegett a szája széle, s megfeszültek izmai.

– A lelketlen, akit te Raiként ismersz, előbb ért oda, mint én. Ha tíz perccel később érkezik, én viszlek magammal. Tulajdonképpen már akkor el kellett volna hoznom téged, amikor betöltötted a tizenhatot. Csak nem találtalak. Jól eldugtak előlem, éppen a ki-be-baszott Japánba.

– Látszik, hogy még sosem voltál nálunk – tette hozzá a lány, karba font kézzel.

– Ennyire nyilvánvaló?

– Nem tiszteled a kultúránk, többszörösen megszeged az alapvető etikettet, és még csak egy órát sem töltöttem veled!

– Már megbocsáss, hogy két mészárlás között nem szoktam illemtan-leckéket venni.

– Az alapvető tisztelet az, ami hiányzik belőled. De nem értheted, nem vagy japán.

– Ja, ahogy te sem – jött a férfi epés megjegyzése. Látszólag fájó pontra talált, mivel Amaja a beszélgetést lezárva az ablak felé fordult, hogy azon kibámulva nézze végig, ahogy a vonat begördül az állomásra.