Aurora Lewis Turner

Luna elmerült a vízben. Tüdejéből kiszökött az oxigén, amint a mélybe rántották, és elengedték őt. Tehetetlen volt. Megpróbált visszajutni a tó felszínére, de nem járt sikerrel. A sötétben csak egy szempár világított zölden, meredten bámult rá. A lény óriási halra hasonlított a páncélszerű bőre, és több sorban ülő fogai miatt. Viszont úgy mozgatta a rajta lévő, hínárszerű kitüremkedéseket, mint polip a csápjait. 

Luna felkészült arra, hogy gyors harapás után mindennek vége, amikor belemarkoltak a karjába, s elhúzták a szörnyalak tátott szája elől. Nem telt bele sok időbe, és a vízfelszínre ért. Tekintete az őket ölelő sötétség ellenére találkozott Hunter kék-arany pillantásával. 

A férfi újra alámerült, Luna egyedül maradt. Kétségbeesetten pásztázta a vizet, de nem látott semmi szokatlant. A víz tükrén játszó fehér fény is eltűnt, mintha ott sem lett volna. 

Ismét megjelent Hunter alakja.

– Mi volt ez? – kérdezte a lány.

– Valaha egy egyszerű ragadozó, mára már mutáns szörnyeteg – jött a rövid válasz.

– És a fények a vízen? – kérdezte, de Hunter összevonta szemöldökét.

– Miféle fények?

– Láttam… – Luna persze nem volt biztos abban, amit látott, ezért az ajkába harapott. – Nem fontos. A szörny már nem jön vissza, ugye?

– Nem – mosolyodott el a férfi. A lány mozgását látva elbizonytalanodott.

– Tudsz úszni egyáltalán? –Luna csak a fejét csóválta. A férfi ezért közelebb vonta magához.

Hunter a karjába zárva vitte ki Lunát a vízből. A lány egy ideig még belecsimpaszkodott a férfi nyakába, de – amint leért a lába –, azonnal lekecmergett a biztonságot nyújtó ölelésből. Zavarba hozta őt az isten forró érintése, ami átsütött ruháján. Amikor már a puha homokon egyensúlyozott, túlságosan közel került hozzá. 

Hunter eltűrt Luna arcából egy rátapadt hajtincset, amitől a lány ösztönösen hátrált. Az isten csak a fejét csóválta.

– Nagyon szívesen.

– Senki nem kérte, hogy segíts – vetette oda a lány. Lefeküdt a homokra, a békésen alvó társaság közé, mintha mi se történt volna. Hunter óvatosan megrugdosta Luna bakancsának talpát.

– Öltözz át! Így meg fogsz fázni.

– Jól vagyok – ellenkezett, de az isten addig nem hagyta őt békén, amíg el nem vonult a környező fák közé, hogy átvegye ruháit. Vizes haját párnaként gyűrve maga alá lefeküdt, és újra álomba merült.

***

Napos reggel fogadta a csapatot. Robin arra ébredt, hogy cserbenhagyta őt a teste, és olyasmit érzett, amit előtte még soha. Maya közelsége felébresztette benne a szunnyadó férfit. Először megijedt, felpattant, majd – amilyen gyorsan csak tudott –, a fák közé veszett. A többiek értetlenül bámultak utána. Maya felállt a homokról, hogy Robin után induljon, de Hunter szavai megállították őt.

– Hagyd most kicsit!

– Mi történt vele? Talán baja esett? – kérdezte aggodalmaskodva.

– Minden a legnagyobb rendben. Csak egy kis magányra van szüksége – vonta meg a vállát.

– Talán nem ártana megbizonyosodni… – kezdett volna vitatkozni vele Maya, mire Hunter felsóhajtott.

– Jól van! Utánamegyek. – Erre kék-arany tekintete megtalálta Luna arcát. A lány a homokban ült, és látványosan nem törődött az eseményekkel.

– Addig meséld el a többieknek az éjszakai akciódat, tökmag! – szólította fel. Luna zöld pillantása az isten felé siklott. Hunter mintha egy csipetnyi dühöt érzett volna benne, amitől elmosolyodott. De ez nem tartott soká, ezért újabb utasítást adott, a maradék halra mutatva:

– Reggelizzetek meg! 

A táborban maradt összes pillantás Lunára siklott, aki a legnagyobb érzelemmentességgel mesélte el a tóbéli kalandot. A többiek hüledezve, álmélkodva hallgatták őt. Amire a végére ért, már mind meg is reggeliztek. 

A bokorban egyszer csak megmozdult valami. Feszült csend telepedett a társaságra. Csak akkor enyhültek meg, amikor felismerték a mosómedvét. Luna elmosolyodott a furcsa, szőrös lény láttán, letette a maradék halat, és ellépett onnan. Az állat kirohant a bokorból, megszimatolta a halat, majd apró mancsába vette, megforgatta benne, és meg is ízlelte. A társaság tagjai csodálkozva bámulták a jelenetet. Lunának is vissza kellett fognia magát, nehogy elmosolyodjon.

***

Hunter Robin nyomát kereste. Nem szeretett kényes témáról beszélni, viszont el kellett ismernie, hogy maga vállalta a főnökséget, így viselnie kellett annak minden terhét. 

Épp vissza akart fordulni a tábor felé, amikor megjelent a szőke férfi. Nyugodtnak tűnt, még halvány mosolya is végigszáguldott arcán, amint meglátta az istent.

– Hunter? – kérdezte.

– Jól vagy, haver? – jött a kérdés.

– Igen – bólintott Robin, de lesütötte tekintetét. – Csak, tudod… azt hittem egy percre, hogy nem vagyok ura a testemnek, de már minden rendben.

– Nem szégyen, ami veled történt – veregette őt hátba Hunter óvatosan. – Hamarosan elkezd „normálisan” működni a testetek. 

Robin ezekre a szavakra elgondolkodott, de nem kérdezett rá. Ehelyett Hunterrel együtt ballagott vissza a rögtönzött táborba. Amire odaértek, összekészült a csapat.

– Mehetünk – jelentette ki Luna, majd tett néhány lépést nyugat felé.

– Azt majd én döntöm el, kislány – állította meg őt szavaival Hunter. – Én vagyok a főnök, emlékszel?

– Talán maradnál még egy olyan tónak a partján, ami nem is olyan rég megpróbált megölni engem? – kérdezte a lány, mire Hunter a hátára vette táskáját.

– Na, most van indulás! – ragaszkodott hozzá, hogy övé legyen az utolsó szó. Nem ismerte el Luna igazát. 

***

Hunter ment elöl, a többiek könnyű, nyári sétára készültek. Úgy haladtak, ahogy korábban is; Robin és Maya kissé lemaradt, Luna Dylan mellett bandukolt hangtalanul, Hunter pedig a mellette haladó Bruce-t tanította a szlengre, vagy káromkodni:

– Sokszor az érzéseink határozzák meg a megnyilvánulásainkat. Ha valami nagyon jó, akkor mondhatod, hogy „Király!”, „Zsír!”, vagy össze is vonhatod és lehet belőle „Zsírkirály!”

– Mi az a király? – kérdezte Bruce érdeklődve.

– Hogy is mondjam, hogy te is megértsd? – morfondírozott. – Régen voltak emberek, akiknek a főnöke egy-egy király volt. Ők döntöttek mindenről.

– Mint a mi vezetőink! – szólt közbe a hátulról hallgatózó Dylan.

– Nem teljesen – rázta a fejét Hunter. – Ezen a világon egyedül nálatok van teljes egyenlőség ember és ember között. Régen ez nem így volt, akkor voltak emberek, akik királynak születtek, majd az ő gyerekeikből is királyok lettek, ahogy azokéiból is, és így tovább. Mások egyszerű polgárok, parasztok, iparosok voltak.

– Tehát, ha valami nagyon jó, akkor egy ilyen uralkodó nevét kell emlegetni? – vonta össze a szemöldökét Bruce.

– Nem! Csak annyit mondasz; „Király!”

– Király! – ismételte Bruce és Dylan szinte egyszerre, megnyomva az első szótagot.

– A zsír pedig… – kezdett bele Hunter, de Luna közbeszólt:

– Tudjuk. A zsírszövet zsírsejtekből épül fel, melynek fontos szerepe van az energia raktározásában, a belső szervek és az egész test védelmében a külső hatásokkal szemben, és…

– Úgy látom, valaki figyelt biológia órán – bólintott Hunter elismerően.

– Ezt mindenki tudja – vonta meg a vállát Luna, majd tovább hallgatta Hunter tananyagát.

– Ha valami öröm ér, ezeken kívül még mondhatod, hogy „Szuper!”, vagy ha nagy az öröm, akkor; „Kurva jó!”

– Mi az a kurva? – kérdezte Luna közömbösen. Hunter viszont elnevette magát. Közben a fiúk megismételték az előbbi szavakat.

– A kurva az egy olyan nő, aki a férfiaknak adja a testét – próbálta meg a legdiplomatikusabb választ adni Hunter.

– Ez eléggé önzetlen dolog tőle – mosolyodott el Dylan, mire Hunter arcán feltűnő vigyor terült el.

– Igen, az – helyeselt, mivel nem akarta kifejteni, hogy cserébe pénzt kap.

– Akkor én kurva vagyok – vonta le a következtetést Luna, amitől az istenből kitört a nevetés. Megállt, hogy a lány felé forduljon. Hagyta, hogy megmagyarázza. – A Stadionban én is a testemet adtam volna az isteneknek.

– Van abban logika, amit mondasz – nevetett tovább Hunter. – Ezért sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom téged. De nem, te nem vagy kurva.

– Nem ábrándultam ki – vont vállat a lány. – Még lehetek az.

– Igen, még lehetsz – nevetett tovább Hunter, a fejét csóválva. Tekintete elidőzött Luna ártatlan arcán.

– És mit mondunk, ha szomorúak vagyunk? – vette át a szót Bruce.

– Nos – sóhajtott fel a férfi –, ha bosszúsak vagyunk, mondhatjuk, hogy „A fenébe!”, „A francba!”, „A kurva életbe!”, „Faszom!”

– Mi az a faszom? – Hunter nem úszta meg, hogy Dylan megkérdezze tőle.

– Te is a legjobbra tudsz rákérdezni! – morgolódott. – Az a valami, ami csak a férfiaknak van, a nőknek nincs.

– Akkor a nők nem is mondhatják ezt? – kérdezte Luna, majd elgondolkodott, hogy mijük van a férfiaknak, ami nincs a nőknek. Kicsit hevesebben kiáltott fel, amint megérkezett a helyesnek vélt válasz – Tudom, mi az! Már látom is a tiédet! – mutatott Hunterre, aki nem értette, miért mutatott az arcára.

– Ezek szerint faszfej lennék? Kösz, igazán kedves tőled – vágta csípőre a kezét, ahogy kibukott belőle a szarkasztikus válasz. Viszont Luna nem érthette a szarkazmust.

– Nagyon szívesen, de nem. Az a valami, ami a férfi nyakán van, egy kitüremkedés. A nőknek nincs olyanjuk. Hogy is hívják?

– Ádámcsutka? Igen, pontosan az a faszom – mosolyodott el Hunter, hiszen nem akarta tovább boncolni a témát, így kiegyezett ezzel a válasszal.

Az isten rávette a társaság tagjait, hogy ismételjék meg a válogatott káromkodásokat. Hamarosan az erdő visszhangzott a csúnya szavaktól, Hunter pedig jót mulatott ezen.

***

Este az isten épp azon volt, hogy tüzet rakjon, amikor kénytelen volt kiadni az utasítást, hogy járjanak körbe, s gyűjtsenek bogyókat, gyümölcsöket.

Robin és Maya kettesben indult gyűjtögetni. A férfi átsegítette a fák gyökerei között a nőt. Egyik ilyen esetben közelebb vonta magához, és megérintette arcát.

– Jó érzés? – kérdezte.

– Eléggé – ismerte el Maya, mire ő is végighúzta ujjait a férfi arcán. – És neked?

– Nagyon – mosolygott Robin. – Valamiért szeretném ráhelyezni az ajkaimat a te ajkaidra. Nem értem az okát, csupán érzem…

– Akkor miért nem teszed? – csillogott hívogatóan Maya nagy, barna tekintete. Robin nem bírta megállni; ajkait a nő ajkához érintette, egyetlen hosszú másodpercre otthagyta, majd elhúzódott tőle.

– Milyen volt? – kérdezte, mire Maya helyett a közelből jövő morgás válaszolt. Nem vették észre, és bekerítették őket. 

Megannyi nagytestű kutya állt ott, morgott, nyáladzó pofáját csattogtatta. Valaha volt házi kedvencek leszármazottai lehettek, melyek elvadultak, falkába tömörültek, s visszatértek farkasszerű, ősi mivoltukhoz. Robin közelebb húzta magához Mayát, miközben a nő értetlenül kérdezte:

– Mik ezek?

– Fogalmam sincs. De azt hiszem, rosszul érzem magam miattuk.

– Én is – bújt még inkább Robin ölelésébe Maya.

A kutyák megiramodtak, azon voltak, hogy rávessék magukat a védekezésre képtelen párra. Az egyik elkapta Robin nadrágszárát, tépni, cibálni kezdte. Maya félelmében felsikoltott, ami több reakciót is kiváltott. Egyrészt a közelben lévő Luna odarohant, értetlenül konstatálta, hogy valamennyivel alacsonyabban tőle, egy kis fákkal borított völgyben a pár csapdába esett. 

Maya maga elé tartotta táskáját, azzal kísérelte meg féken tartani az őt támadó ebeket. Robin ujjaival próbálta lefeszíteni magáról a lábába maró fogakat.

Luna még sosem volt ehhez hasonló helyzetben. Azt viszont tudta jól, hogy valamit tennie kell. Ledobta a földre táskáját, majd kivett belőle egy félkörívbe hajló szerszámot. Megnyomott rajta egy gombot, amitől az íjjá változott. A lány hamar talált hozzá tartozó, fekete pálcákat, melyek egyetlen gombnyomásra nyílvesszők formáját öltötték. Luna egyik után a másikat illesztette az idegre. Gyorsan a levegőbe kerültek, majd az állatok pofájába, mellkasába fúródtak. A lány nem tévesztett célt, mindegyik kutya holtan esett össze, amelyre ráemelte nyilait.

Nem sokkal a lövések után ért oda hozzájuk Hunter. Segíteni akart a bajba került pároson. Megtorpant, de csak nézte, ahogy a vörös hajú lány a gyilkolás művészetét űzte. A kutyák hamar rájöttek, nem éri meg a próbálkozás. Kereket oldottak. Luna leeresztette íját, majd a két, még mindig reszkető társára nézett. Bólintott, aztán lehajolt, hogy eltegye a szerszámot. Amint ezzel megvolt, felegyenesedett, megfordult és Hunter mellkasának ütközött.

– Hol tanultad ezt?

– Ez volt a munkám Urbsban. Fegyvereket teszteltem – jelentette ki közömbösen, kellő távolságba hátrálva.

– Már megvan, ki fog velem vadászni – bólintott a férfi elismerően, és maga után intette a lányt, a megszeppent párossal együtt. 

***

Luna arra kelt, hogy a többiek izgatottan sugdolódznak. Nem különösképpen érdekelte őt a téma, ezért a másik oldalára fordult, és aludt tovább. Minden percet ki akart használni erre a tevékenységre. Nem sejtette, Hunter éppen azon van, hogy kiderítse, valóban nem érez-e semmit.

Bruce-szal együtt Luna mellé osont, széttárta két karját, majd olyan erővel, ahogy csak tudta, összeütötte tenyerét, nem túl messzire a lány fülétől. Luna megijedt, felült, majd önkéntelen mozdulattal Bruce ágyékába vágta az öklét. A férfi összegörnyedt, és le is kellett ülnie a földre, érzékeny részét szorongatta. 

Hunter hangos nevetése a levegőbe hatolt. Luna nem értette, mi történik, ezért odalépett az istenhez.

– Ez meg mi volt?

– Megijesztettünk – vonta meg a vállát az isten. – Te pedig jól tökön vágtad szegény Bruce-t.

– Jól vagyok! – szólt elhaló hangon az érintett.

– Nem értem, mire jó ez – csóválta a fejét a lány. Hunter közelebb lépett hozzá, s kék-arany pillantását villogtatva ezt mondta neki:

– Arra, hogy megtudjam, vannak érzéseid. Ha még mindig agyatlan zombi lennél, akkor Bruce most nem feküdne a földön fájdalmában szuszogva.

– Csak meglendült a kezem, ő pedig pont útban volt – sütötte le a szemét Luna, hiszen nem szokott hozzá a hazugsághoz. – Még mindig nem érzek semmit.

– Ja, persze – csóválta a fejét Hunter, hiszen a lány gyilkos pillantása is a saját igazát támasztotta alá.

Luna odaguggolt a fájdalomtól ittas férfihez, megfogta a vállát, s így szólt:

– Sajnálom. Tehetek érted valamit?

– Semmi gond – szuszogta Bruce. – Egy perc, és jól leszek.

Luna felegyenesedett, majd tüntetőleg arrébb vonult, hogy hátrahagyjon a mosómedvének egy maroknyi ehető bogyót. 

Meghallotta Dylan közeledését. Felegyenesedett, és a srác barna pillantásába ütközött.

– Sajnálom. Én próbáltam őket lebeszélni…

– Semmi gond – vándorolt Luna érintése a fiú karjára. Hunter sasszeme kiszúrta az önkéntelen megnyilvánulást, ezért a lány gyorsan le is ejtette maga mellé az elkóborolt végtagot. Dylan arcára széles vigyor ült ki, amivel a lány nem igazán tudott mit kezdeni. Nem is volt rá lehetősége, mert útnak indultak.

***

Újabb fárasztó napot tudott maga mögött a társaság, de az erdőnek valahogy mégsem akart vége lenni. Sőt, egyre sűrűsödött. Amint megálltak éjszakára pihenni, Hunter Bruce-nak adta ki a tűzcsiholás feladatát, ő lett az ideiglenes főnök. A többiek besegítettek neki, ágakat gyűjtöttek. 

Az isten maga után intette Lunát.

– Gyere, tökmag! Itt a vadászat ideje. Hozd az íjad és a nyilaid is! – Luna engedelmesen összepakolta a felszerelését, majd Hunter után indult az erdőben. 

Egy ideig távolról követte az istent, folyamatosan kérdések záporoztak elméjében. 

– Hová megyünk? – jött az önkéntelen kérdés.

– Úgy láttam, a közelben van egy kis tó. Odajárhatnak az állatok inni, legalábbis a nyomokból ezt olvastam ki. Ha szerencsénk van, ma őz lesz a vacsora.

– Honnan tudod te ezt?

– A földből – torpant meg Hunter, hogy az ösvény mellett lévő patanyomokra mutasson. – Látod?

– Ezek is… állatok?

– Úgy van – helyeselt a férfi. – Ha sikerülne lőnünk egyet, akkor hosszú időre meglenne az élelmünk.

– És azért hoztál magaddal, mert…

– Mert láttam, milyen jól bánsz az íjjal és a nyíllal, és mert tesztelni akarlak – fordult felé kaján vigyorral arcán. Luna láthatóan nem értette, miféle teszt akar ez lenni, ezért ráhagyta a dolgot. 

Hamarosan buja bokrok között találták magukat, melyek egy aprócska tavat vettek körül.

– És most? – kérdezte Luna.

– Most várunk – vont vállat a férfi, majd megkérte a lányt, hogy álljon készen, aktiválja a fegyvereit. Amint ezzel megvolt, megkezdődött hosszú várakozásuk. 

Pihenésképp Luna hátát egy fának döntötte, ugyanígy tett Hunter is. A lány egy darabig nézte a férfit, akit zavarni kezdett a zöld szempár, mely sokáig az arcára tapadt.

– Ne bámulj már!

– Minden isten olyan szép, mint te? – kérdezte a lány, amitől Hunter arcát ismét magabiztos mosoly járta át.

– Igen, mondhatjuk – ismerte el. Remélte, ettől kicsit lelohad Luna érdeklődése, de a lány még mindig rajta tartotta kíváncsi tekintetét.

– Látszik, hogy nem láttál még istent, tökmag.

– Miért szólítasz így? Hiszen a nevem Luna – vonta össze vörös szemöldökét.

– Mert jóval kisebb vagy nálam – magasodott a lány fölé. Luna elkapta róla pillantását.

– Miért hazudsz nekünk és magadnak?

– Mi az a hazugság? – kérdezte, továbbra se nézve rá.

– Ne mondd, hogy nem tudod! Hiszen mesterien űzöd… – Luna kérdő pillantása válaszolt neki. – Az, hogy nem mondasz igazat. Azt hittem, a hozzád hasonló városiak képtelenek erre.

– Akkor én miért hazudnék?

– Ezt szeretném kideríteni – jelent meg széles mosoly az arcán. – Úgy láttam, Dylanben szövetségesre találtál. Te meg ő…

– Igen – bólintott Luna, miközben azt értette ezalatt, hogy Dylan tudja a titkát, míg Hunter egészen másként értelmezte a választ.

– Hátha nem haragszik meg, ha kipróbálok valamit – rugaszkodott el a fától, hogy közelebb kerüljön a lányhoz. 

Luna arca égett a feltóduló vértől. Hálát adott azért, hogy sötétség honolt körülöttük, így az isten nem láthatta a reakcióját. Legalábbis akkor még fogalma sem volt arról, hogy Hunter tisztán hallotta felgyorsuló szívverését. Nagyon közel állt hozzá, fölé hajolt, csupán néhány centi választotta el az arcától. 

Luna kellemetlenül érezte magát ebben a helyzetben, de valahogy nem is a férfi közelsége, hanem az átható pillantása volt az, ami a leginkább idegesítette őt. Olyan volt, mintha a veséjébe látna.

– Zavar? – kérdezte Hunter, kinyújtva Luna felé kezét. A lány legszívesebben igent mondott volna, de aztán megérezte Hunter ujjait végigszaladni a bőrén. Az egész gerince borsódzott az érintéstől. A kezdeti sokk elmúltával mégis azt kívánta, hogy tovább tartson a pillanat. Egyedül a hazugsága tartotta őt józan eszénél, ezért elhajolt az ujjak elől.

– Nem zavar, de ne is csináld újra! – A férfi elmosolyodott, majd felszegte fejét. Megérezte az állat jelenlétét. Tőlük nem messze, a víz partján egy fiatal őz hajolt le, hogy igyon.

– Tessék! Lődd le! – mutatott Hunter a vadra, mire Luna egy nyílvesszőt illesztett íjára, és célzott. Az állat a szemébe nézett, mintha csak sejtené a közelgő véget. 

A lány látta benne az ártatlanságot, a rémületet és a keserűséget, amivel egy állat vadászának szemébe tud nézni. A nyílvessző a levegőben termett, egyenesen az őz felé száguldott. 

Luna meghallotta Hunter káromkodását. A nyíl egyenesen a közeli fának csapódott, az állat pedig elszelelt. Hunter hosszú pillanatig szemrehányóan nézett a lányra, aki széttárta karját, s így szólt:

– Sajnálom, célt vétettem.

– Nem úgy vettem észre, hogy gyakran vétesz célt. – Luna már épp a férfi felé fordult volna, hogy nekiálljon vitatkozni vele, amikor hűlt helyét találta. Izgatottan nézett körbe, de Hunter nem volt sehol. Egyedül maradt a sötét erdőben.     

          Már ott tartott, hogy visszaindul a többiekhez, amikor a szemben lévő tópart bokrai megmozdultak, s kivált közülük Hunter alakja. A lány elámult, amikor meglátta őt azzal az őzzel a vállán, amit nemrég neki kellett volna lelőnie. A férfi úgy cipelte a vadat, mintha pillekönnyű lenne. Az állat halott volt. 

***

Amint a táborba értek, az isten nekilátott az őz feldolgozásának. A többiek tisztes távolságból figyelték őt, egyedül Luna telepedett oda mellé, s nézett hol a vadra, hol pedig Hunterre.

– Fegyver nélkül ölted meg?

– Így van – bólintott az isten.

– Hogy lehetséges ez? – kérdezte a lány.

– Bár külsőre és anatómiailag nagyon hasonlítunk, az emberek és istenek, hogy úgy mondjam, nincsenek egy súlycsoportban. Mások a szükségleteink, más-más dolgok tartanak bennünket életben, és mások a képességeink is. Nem kerülne nagy erőfeszítésembe egyetlen halandó megölése sem. Ez igaz erre az őzre is – mutatott a vadra. – Ha megbocsátasz, most folytatom a munkát.

          Luna Dylan mellé telepedett, onnan figyelte, hogy Maya – ahogy azt előző este is –, ráfújja a gyógyító szérumot Robin harapásnyomaira. Azok csak nem akartak behegedni.

– Robin miért nem gyógyul? – csúszott ki a kérdés Maya szájából, mintha megérezte volna Luna gondolatait. Az összes tekintet Hunterre suhant.

– Mert már nem fogyasztjátok a városból származó ételeket. Már kitisztult a fejetek, ezért nem hat rátok a gyógyszer. Viszont fertőtlenítőnek egész jó – vont vállat az isten munkája közepette. – Úgyhogy továbbra is fújjátok csak be a sebeiteket vele!

– Nem is tudom… – kezdte Maya aggodalmaskodva, mire Hunter megnyugtató hangja válaszolt neki:

– Nem lesz semmi baja, ha éppenséggel nem voltak veszettek azok a kutyák. Ez csak felületi karcolás, nem a világvége. Többek között akkor van baj, ha sok vért láttok – A csapat tagjai aggodalmasan pillantottak egymásra, mire Hunter enyhítően folytatta:

– Azon leszek, hogy ilyesmire ne kerüljön sor.

Megnyugodtak, és mindenki folytatta azt, amit épp csinált. 

 Luna még egy darabig dörzsölgette az arcát. Pont azt a helyet, amit nemrég az isten megérintett. Nem értette, miért volt rá ilyen hatással. Amint ezen elmerengett, megérezte hátán Dylan ujjait. Felé kapta szúrós tekintetét. A srác azt hitte, túl messzire ment, és levette a kezét a lapockájáról.

– Bocsánat – sóhajtotta, majd pillantása a nevetgélő Robinra és Mayára kúszott. – Én csak azt hittem, hogy…

– Én nem az a lány vagyok – csóválta a fejét Luna. Felállt, hogy távolabb üljön, de Dylan megfogta a kezét, s így kérte őt:

– Maradj! Ígérem, nem érek többet hozzád, hacsak te úgy nem kívánod – engedte el őt gyorsan.

– Rendben – hagyta helyben, majd visszaült a srác mellé. Dylan elővett a táskájából egy virágokból font karkötőt, s odanyújtotta Lunának.

– Amíg ti elmentetek, én ezt készítettem neked. Ha nem tetszik, el is dobhatod.

– Nagyon szép – mosolyodott el a lány, s elfogadta a karkötőt. Dylan arcát ettől széles vigyor szántotta végig. Ragaszkodott ahhoz, hogy feltegye Luna karjára. 

A lány egy darabig nézegette a fehér virágokból készült ékszert, majd kimért mosoly jelent meg arcán.

– Ügyes vagy, hogy tudsz ilyet készíteni.

– Ha gondolod, megmutatom, hogy kell – lelkesült fel a srác.

– Rendben – egyezett bele Luna, mire Dylan már fel is pattant, hogy gyűjtsön pár szál virágot. 

Miközben felaprították, megsütötték, majd nehezebb napokra eltették az őz húsát, Luna megtanult virágokból karkötőt készíteni. Sajnos neki nem volt olyan jó kézügyessége, mint Dylannek. Cserébe viszont megígérte, megtanítja a srácot a fegyverei használatára. 

***

Amikor másnap felkeltek, erős napsütés ragyogta be az erdőt. A többség összekészült, egyedül Robin volt tétlen.

– Nem láttátok Mayát? – kérdezte.

– Nem – jött az egyetemes válasz, mire mindenki úgy gondolta, biztosan illemhelyet keresett magának. Jobb híján az efféle dolgokat az erdőben, nomád körülmények között kellett megoldaniuk. 

Amikor eltelt egy fél óra, s a lány még mindig nem volt sehol, Luna letette hátizsákját a földre, és így szólt:

– Megyek, megkeresem.

– Veled megyek – lépett oda Robin, mire Hunter csak a fejét rázta.

– Megkeresem én. Ti addig maradjatok itt, és készüljetek fel az indulásra! 

A férfi beleveszett az erdő fái közé. Luna egy helyben állt, s azon morfondírozott, mi tévő legyen, de aztán úgy döntött, Hunter után indul. 

A férfi egy darabig csak állt, lehunyta szemét, s hallgatózott.

– Merre lehet? – jött a lány kérdése. Az isten kelletlenül ránézett, majd a fejét csóválva mondta:

– Talán nem hallottad az utasítást?

– De, viszont segíteni szeretnék – vonta meg a vállát, amitől Hunter legyintett egyet.

– Tégy, amit akarsz! – Megindult, Luna pedig szorosan a sarkában volt. Hamarosan megállt, ugyanis a közeli bokrok közül hangos szipogás törte meg a csendet.

– Maya? – jött Hunter értetlen kérdése.

– Ne gyere ide! – késztette megtorpanásra a rekedt hang Huntert.

– Mi történt? Mi a baj? – kérdezte a férfi. Érezte a nő hangjában bujkáló sírást.

– Meg fogok halni! – zokogta kétségbeesetten.

– Az emberek egyszer mind meghalnak – indult újra a bokrok felé Hunter. – Odamegyek, jó?

– Ne! – jött újra a nő ijedt hangja.

– Menjek esetleg én? – szólt közbe Luna.

– Az jó lenne – jött a határozatlan válasz. Ettől a vörös hajú lánynak magabiztos mosoly suhant végig arcán. Hunter kiolvasta belőle, hogy végre főnöknek érezheti magát. 

Luna egyenes háttal vonult el Hunter mellett, és ő is a bokrok közé veszett. Túl hosszú ideig tartott a csend, ezért Hunter türelmetlenül kérdezte:

– Na?

– Van nálad fertőtlenítő? – jött Luna kérdése. – Maya valószínűleg megsérült, mert vérzik.

– Hol vérzik? – vonta össze szemöldökét a férfi, hiszen nem emlékezett arra, hogy a nőnek lett volna alkalma megsérülni.

– Hát a lába között – jött Luna bizonytalan hangja.

– Oh – sóhajtott fel Hunter megkönnyebbülten. – Semmi baja! Hozd ide egyikőtök táskáját! – utasította. Luna kimászott a bokorból Maya táskájával kezében, amit Hunter markába nyomott. A férfi kutakodni kezdett, mígnem talált egy dobozkát.

– Jól emlékeztem, hogy a város vezetői adtak nektek az útra ilyet is – nyitotta ki a dobozkát és virágnyelven elmondta, hogy az efféle termékeket hogyan kell használni. Luna vitte oda Mayának a dobozt, aki dolga végeztével kikecmergett a bokorból, s hálával teli tekintettel pillantott a vörös hajú lányra.

– Köszönöm.

– Vizes a szemed – nézett Luna a nála pár évvel idősebb nőre.

– Ezek könnyek – vetette oda neki Hunter, de nem kezdett bele magyarázatba. Ehelyett maga után intette a lányokat. – Itt az ideje, hogy beszélgessünk a madarakról és a méhekről.

***         

A táborba érve Hunter mindenkiről leparancsolta a táskát. Körbeültette őket. Nem tudta, hogyan kezdjen bele a dologba, ráadásul a sok aggodalmas pillantás sem segített neki.

– Mi a baja Mayának? – kérdezte Robin.

– Az égvilágon semmi – mondta Hunter, ahogy végignézett a társaságon. Gondolta, elég, ha felteszi a költői kérdést:

– Szerintetek hogy születnek a gyerekek?

– Ez könnyű – bólintott Bruce. – A nőkből kinyernek egy petesejtet, a férfiakból nyert hímivarsejttel pedig megtermékenyítik azt. Az embrió bekerül egy mesterséges méhben, s ott fejlődik kilenc hónapig, a születésig.

– Igaz, mostanság így születnek a gyerekek – helyeselt Hunter. – De volt idő, amikor ez nem így működött. De kezdjük az elején! Mit csinálnak azokkal a nőkkel, akiknek a petesejtje megtermékenyítésre vár?

– Elkülönítik őket a többiektől – szólt Luna. – Gyógyszereket szednek ahhoz, hogy kifejlődjön bennük a megfelelő petesejt. Ez akár több hónapig is eltarthat. Aztán, ha találnak megtermékenyítésre alkalmas sejtet, kinyerik belőle, s az alany visszatérhet a megszokott életéhez.

– Már nem eszitek a város ételeit. Nincs, ami leállítaná az ösztöneiteket, ezért történhetett, hogy Maya hormonháztartása is beindult, úgyhogy a meg nem termékenyített petesejt ily módon távozott a szervezetéből.

– Nem túl kellemes érzés – masszírozta alhasát, miközben az összes tekintet rá szegeződött.

– Régen hogy születtek a gyerekek? – kérdezte Dylan érdeklődve, mire Hunternek meg kellett tartania a felvilágosító órát.

– Régen is voltak nők és férfiak. E két nem képviselői fizikai vonzalmat éreztek egymás iránt. Ez beléjük volt kódolva, ahogy az is, hogy esztek, isztok és alszotok. Amikor létrejött a fizikai érintkezés, a férfi megtermékenyítette a női petesejtet, majd a nő a saját testében hordta ki gyermekét kilenc hónapon keresztül.

– Hogy fért be a testébe egy egész gyerek? – ült ki a társaság összes tagjának arcára az értetlenkedés.

– Úgy, hogy kezdetben elég aprók a gyerekek, majd a nő hasában szépen, lassan helyet csinálnak maguknak, amíg meg nem érnek arra, hogy kibújjanak.

– És hol bújnak ki? – jött Maya kérdése. Hunter felsóhajtott. Semmi kedve nem volt a magyarázathoz, de már nem visszakozhatott.

– Ott, ahol bemennek. A szülés nagyon fájdalmas, akár többórányi szenvedéssel járó folyamat.

– Nekem biztos nem lesz gyerekem! – jött egyszerre a két nő szájából a felkiáltás, ahogy egymásra néztek.

– Hát, megcsinálni azt a gyereket mindig élvezetesebb elfoglaltság, mint világra hozni – jelent meg széles mosoly Hunter arcán.

– Miért, hogy csinálják őket? Miféle fizikai érintkezés kell hozzá? – pislogott rá Luna kíváncsian. 

Hunter tekintetét a lány arcába fúrta.

– Attól nem lesz gyereked, ha mondjuk, megfogom a kezed. Maradjunk annyiban, hogy a férfiak és nők nadrágjában van valami, ami kell ehhez…

– A zsebükben? Megnézhetem a tiéd? – kérdezte Luna ártatlan pillantását Hunter nadrágjára vetve.

– Mi? Nem! – jött a határozott nemleges válasz, mire Luna tekintete a többi férfire vetült. Hunter emiatt így folytatta:

– És senki másét sem! Emlékezz, hogy mit mondtam a meztelenkedésről! Mindenki tartsa a nadrágjában azt, amije van! – A városiak egymásra néztek, de nem szóltak semmit.

– És mi a helyzet az istenekkel? Náluk hogy születnek a gyermekek – törte meg a hosszú csendet Luna.

– Sehogy – vallotta meg Hunter. – Ez az ára a halhatatlanságnak. – Látta, hogy némán elgondolkodtak szavain. Talán nem ez volt a legalkalmasabb időpont az indulásra, mégis talpra parancsolta őket.