Aurora Lewis Turner

A lányok azt tervezték, kiülnek a kertbe napozni. Alba kölcsönadott Amajának egy fekete fürdőruhát. Két napágyat toltak ki az udvarra, az egyikhez még egy napernyő is tartozott. Az alá bújt be Amaja a napsütés elől egy könyvvel kezében. Alba viszont teljes valójában élvezte a napsugarak cirógatását a bőrén. Becsukta a szemét, és átadta magát nekik.

 Egyszer csak megjelent Alexander, hogy a kert hátuljában lévő sufniból kibányásszon egy szerszámot, ami ahhoz kellett, amit épp a pincében szerelt. Ismét gépzsíros volt, nem viselt pólót, csak a lehajtott kantáros nadrágot. Amaja észrevette, ahogy Alba Alexander után pillant. Amint a srác elveszett a sufniban, egy jól irányzott mozdulattal könyökön találta mexikói barátnőjét a könyv fedőlapjával.

– Ez most komoly?

– Hogy megstíröltem a tesód? – vigyorgott Alba. – Tény, ami tény, nagyon szexi. Bírom a munkás palikat. Már amelyik nem iszákos és jól karban van tartva. – Amaja csak a szemét forgatta.

– Nyugi! Továbbra is osztozom veled a szerelmi bánatban – döntötte hátra a fejét Alba, de Amaja azért észrevette, hogy ismét végignézi, ahogy Alexander egy szerszámot dobva szálkás vállára elhalad mellettük.

– Lányok! – köszönt rájuk Alba pillantásától érezhetően zavarban.

– Mit készítesz? – ült fel a napágyon a fültágítós lány. – Csak nem valami robotot?

– Nem. Egy régi motort próbálok megjavítani.

– Nem mondod? Ha kész, elviszel egy körre? – vigyorgott, mire Alexander megvonta a vállát, s így szólt:

– Simán.

– Király! – nevetett Alba is, amitől Amaja szúrós szemeket meresztett rá.

– Mi van? Te is jöhetsz!

– Nincs az az isten! – forgatta a szemét, majd elkomorult, mivel eszébe jutott az út a börtönből az Akadémiáig, amikor Jack mögött ült.

– Jaj, tudom, milyen! Mindenről ő jut eszedbe, mi?

– Valahogy úgy – vonta meg a vállát. – Szánalmas, tudom.

– Inkább normális – dőlt újra hátra Alba, hogy tovább élvezze a napsütést. – Mikor látod már be, hogy nem segítenek azok a könyvek?

– Soha – merült el az újabb olvasmányában.

– Tudom, hogy a remény hal meg utoljára, de úgyse lesz kézikönyv ahhoz, hogyan tedd emberré Káint úgy, hogy te is életben maradj. Úgyhogy…

– Úgyhogy mi? Adjam fel? Felejtsem el Jacket és kész? Erre nem vagyok képes – rázta a fejét.

Este a nappaliban jókedvű társasjátékozás zajlott. Amaja nem bánta, hogy így töltik idejüket, hiszen éppen azt kellett kideríteniük, ki ölte meg Mustard ezredest. Bogdán tanárnő is szívesen társasozott velük, de ő ment fel közülük leghamarabb lefeküdni.

Alba a szája elé tette mutatóujját, ezzel jelezve, hogy maradjanak csöndben. Odalopózott a tanárnő bárszekrényéhez, ahonnan kiemelt egy piás üveget.

– Ez most komoly? – csóválta a fejét Alexander.

– Feldobjuk egy kicsit a bulit. Miért baj az? – vigyorgott a lány, majd elővett három kristálypoharat, és töltött mindenkinek az italból. Magasra emelte poharát, és így szólt:

– Igyunk az érzelmi roncsokra! – koccintotta poharát először Amajáéhoz, majd Alexanderéhez. Miután lehajtották az első kör italt, felszabadultabban ment a társasozás, mint előtte. Amint rájöttek az újabb gyilkos kilétére, botladozva mentek fel az emeletre.

Amaja sokáig feküdt az ágyban, a tetőablakon keresztül bámulva a csillagokat. Forgott körülötte a világ. Társasozás közben legalább egy pillanatra meg tudott feledkezni Jackről. Ezzel együtt elhatározta, ha a könyvekből nem nyer választ, más módszerhez folyamodik.

Az ablaküvegre vetette pillantását, ami enyhén visszatükrözte arcát, majd halkan megszólalt:

– Júlia! – Megismételte párszor a hívást, de nem történt semmi. Az ablak ugyanúgy a saját képét tükrözte, mint az előbb. Oldalra fordult, és hagyta, hogy elragadja őt az álom.

Amaja a ház előtt állt, és várta, hogy Alexander és Alba visszatérjen a motorozásból. Úgy volt, hogy utána együtt indulnak sétálni, de láthatóan kiélvezték a száguldást.

            A faluban gyorsan terjedt a pletyka, miszerint „a speciális gyermekekkel foglalkozó tanárnőnek” rokonai érkeztek látogatóba a nyárra. A falusiak először távolról méregették őket, majd különböző indokokkal jöttek át, hogy felmérjék a terepet. Míg Amaja a ház előtt strázsált, megjelent az egyik idős néni tálcával kezében.

– Szia, aranyoskám – mondta, Amajára pillantva. – Én a kettővel arrébb lévő szomszéd vagyok. Hoztam nektek buktát, hátha szeretitek.

– Köszönjük – mondta Amaja szűkszavúan. Az akcentusából hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem volt magyar. Épp jókor jött ki Bogdán tanárnő a kertbe, hogy elzavarja a szomszédot.

– Szia, Icike! Hogy vagy? – kérdezte kimérten, mire a néni panaszkodni kezdett. Amaja megérezte a tanárnő érintését a vállán, amivel a ház felé terelte őt, de nem ment még be.

A néni hamarosan arra is rátért, amiért jött:

– Hallom, vendégeid vannak.

– A testvérem unokái – bólintott Bogdán tanárnő. – Milyen buktát hoztál?

– Túrósat – mosolygott a kendős öregasszony.

– Az kár. Laktózérzékenyek.

– Mind? Ezek a mai fiatalok! Nem tudják, mi a jó nekik – legyintett. – Akkor neked hagyom itt – ajánlkozott.

– Köszönöm. – A tanárnő láthatóan mérlegelt egy pillanatig, de aztán beadta a derekát. – Hozok egy saját tálcát, hogy a másikat magaddal vihesd.

– Ahogy gondolod, szomszédasszony – egyezett bele a néni, mire Bogdán tanárnő úgy tett, ahogy mondta. Próbált készségesnek mutatkozni, de Amaja tudta, attól fél, a tálca vagy a rajta lévő ínycsiklandozó bukta nehogy egy lelketlen legyen. Miután elköszöntek a nénitől, mindketten bementek a házba, ahol a lánynak el kellett égetnie a gusztusos buktákat.

Miután eloltotta tűzlabdába fúló ujjait, meghallotta, ahogy a ház elé begördül a motor. Kiszaladt, meglátta Albát lekászálódni Alexander mögül.

Barátnője csókot nyomott a srác arcára, és ezt mondta:

– Élmény volt.

– Nekem is – vigyorgott Alexander, mint a tejbetök. Amaja magába nyelt egy káromkodást, megigazította ruháját és az orrában lévő karikát, majd a többiekhez lépett:

– Mehetünk?

– Inkább gyere velem egy körre! – ajánlkozott Alexander, de Amaja nem állt kötélnek.

– Akkor legalább ülj fel a motorra, hadd csináljak rólatok egy képet – ajánlotta Alba.

– Jó, de aztán menjünk sétálni! – forgatta a szemét, míg felült Alexander elé. Alba elővett egy polaroid fényképezőgépet, amit Alexander bütykölt meg, és tett újra használhatóvá, és lefényképezte őket. Alexander viszont felbőgette a motort, megfordult és a ház tövében húzódó öntözőcsatorna-parton indult el az erdőben, a Duna felé.

Amaja önkéntelenül felsikított. Megkapaszkodott Alexander kezében, és átadta magát a száguldásnak. A végén már hangosan nevetett, élvezte a sebességet.

Alexander a Duna-parton fékezett le.

– Miért csináltátok? – ugrott le a motorról Amaja.

– Mert tudtam, hogy élvezni fogod. És igazam is lett – mondta testvérének oroszul, amit Amaja nagyjából megértett.

– Ez nem mentség – fonta karba a kezét a lány. Pillantása Alexander nyakára vándorolt, amin ott virított egy friss, lila folt. – Az meg mi?

– Mi lenne? – dörzsölgette a nyakát a srác zavartan.

– Inkább nem is akarom tudni – csóválta a fejét Amaja. – Vigyél vissza!

– Akkor csak nem lehetett olyan rossz a motorozás, ha még felülsz mögém – vigyorgott Alexander.

Amaja magában zsörtölődve ült vissza a motorra. Testvére ismét nagy gázt adott, és visszaindult a házhoz. A lány görcsösen kapaszkodott Alexander ruhájában. Miután megszokta az érzést, nagyon is élvezte a motorozást, de túl büszke volt ahhoz, hogy bevallja.

Bogdán tanárnő házához érve az ikrek megpillantottak egy rozoga autót. Összenéztek, de úgy voltak vele, minél hamarabb bemennek, annál hamarabb kiderül, ki jött hozzájuk látogatóba.

Bogdán tanárnő az asztalnál ült, Alba épp limonádét öntött neki és vendégüknek. Ahogy felnézett, és pillantása megakadt Alexanderen, Amaja pajkos fényt látott megcsillanni szemében.

Ismerős hang billentette ki őt zaklatott gondolatai közül:

– Szervusztok, drágáim – fordult feléjük Auclair tanárnő. Feltolta orrán vastag keretes szemüvegét, s megszemlélte őket. – Sok időmbe telt eljutnom hozzátok anélkül, hogy nyomot hagytam volna a lelketleneknek. – Közben a kinti napsütés elhalványult, teret adva az égen gyűlő, szürkéskék viharfelhőknek.

– Tudja, mik voltak azok az áradások? – hervadt le a jókedv egyszerre a diákok arcáról, amint Amaja feltette a kérdést.

– Gyertek, üljetek le! – mutatott Bogdán tanárnő az egyik székre. Amaja arrébb tessékelt onnan egy macskát, és leült. Mivel a macska nem hagyta magát, az ölébe vette és lassan simogatta. Hamarosan mindenkinek egy-egy cica dorombolt a keze alatt.

– A tanárnő – pillantott szigorú tekintetű kollégájára Inés – megkért, hogy ma ne igyak a teámból, ami visszaszorítja az orákulumot. A legváratlanabb pillanatokban tör rám, én pedig nem emlékszem arra, amit mond. Ezért jöttem hozzátok. A menta előhozza őt, hátha tud mondani valamit a szokatlan jelenséggel kapcsolatban.

– Biztosan ezt akarod? – vágott Bogdán tanárnő aggódó képet, de Auclair tanárnő így folytatta:

– Muszáj. A csontjaimban érzem, hogy valamifajta nagyszabású, sötét dolog van készülőben. Talán megakadályozhatjuk, ha megtudjuk, mire készülnek a lelketlenek – pillantott a limonádéra, amiben mentalevelek úsztak.

– Rendben – hagyta helyben Bogdán tanárnő, de szigorú tekintete cseppet sem enyhült. Amaja érezte, ahogy gyomrában kőként telepszik meg az izgalom. Miután Auclair tanárnő ivott pár kortyot, kiejtette kezéből a poharat, ami darabokra tört a kövön. A macskák azonnal nekiálltak felnyalni a szétfröccsent folyadékot. A tanárnő arca megváltozott, túlvilági hangján szólalt meg:

– Feltörték az első pecsétet, kiszabadult a fehér ló, mely végigvágtázott a világon. Az apokalipszis lovasai úton vannak, az Éden közeleg. Az Elsőket csak az ikrek állíthatják meg, de borzasztó áldozatok árán, s győzelmük így is kétséges – Auclair mozgása darabossá vált, seszínű pillantása Amaja arcán állapodott meg. – Halálod órája közeleg. Te mozdítod elő, ezért nem menthet meg téged senki. Mielőtt eljő a szeptember, te már halott leszel.

– Igyon! – tette Alba Auclair elé a teát, amit az orákulum ellen használt. A nő először nem vett róla tudomást, majd görcsös ujjakkal megragadta a csészét, s tartalmát ledöntötte torkán. Az orákulum eltűnt, a tanárnő pedig visszatért.

– Sikerült megtudnotok valamit? – kérdezte fáradtan, mire mind halálra vált arccal néztek rá és egymásra.

– Többet is, mint ami egészséges lett volna – állt fel Bogdán tanárnő, hogy bárszekrényéből elővegyen egy alkohollal félig teli üveget. Mindenkinek töltött belőle, s ő maga is lehúzta a feles diópálinkát. Összeszorította szemhéját, de amint ismét kinyitotta átható, kék szemét, így szólt:

– A jelenések könyvében írva van a világvégéről.

– Az csak mese, nem? – kérdezte Alexander hitetlenül.

– Persze, akárcsak Ádám és Éva története – szólt rá kioktatóan, elővéve tanári stílusát. Töltött magának még egy pohárral, míg a többiek még az elsőt ízlelgették.

– Mi az a pecsét? És mi köze van az áradáshoz? – kérdezte Amaja. Látta a tanárnőn, hogy hezitál, aztán valószínűleg úgy döntött, jobb, ha elmondja, mint hogyha a diákok maguk derítik ki.

Leült a helyére, s mesélésbe kezdett:

– Úgy tartja az írás, hogy a hét pecsét jelzi a világvégét. Az első négy az apokalipszis négy lovasáról szól. Aztán ott vannak a járványok, a háborúk, az éhínség, a halál, és végül a teljes pusztulás. Úgy gondolták, a pecséteket egy arra érdemes személy törheti csak fel, vagyis maga a Megváltó. De nyilván tévedtek.

– Ahogy mindennek, az éremnek is két oldala van – bólintott Auclair tanárnő. – Míg a Megváltó maga az erény, a bölcsesség, a jóság és a tisztaság, Káin a romlottság, az irigység, a harag és a halál megtestesítője. Ők ketten tudják csak feltörni a pecsétet, hiszen egymás ellenpólusai.

– Valószínűleg az Elsők hosszú éveik során előkerítették az írást – bólintott Bogdán tanárnő.

– Miután Káin visszatért hozzájuk, felbontatták vele. Az első ló kiszabadult, méghozzá a fehér.

– Fehér habok, áradás és halál – állt össze Amaja fejében a kép.

– És mit lehet tenni ezekkel a pecsétekkel? Üljünk ölbe tett kézzel, s várjuk, hogy felbontsák a többit is? Valahogy csak megakadályozhatjuk – bizakodott Alba.

– Attól tartok, még az ikrek se tehetnek ez ellen semmit – rázta a fejét a tanárnő. – Az egyik pecsét után magától feltörik a következő. Ez egy folyamat, amit nem lehet leállítani.

– És ha Káin visszatérne? Újra Jack lenne? – kérdezte Amaja, mire a tanárok összenéztek.

– Talán – sóhajtotta Bogdán tanárnő. – Erről nincs tudomásunk. Jelenleg jobban aggaszt, amit rólad mondott az orákulum.

– Nem hagyom, hogy Májuska meghaljon – jelentette ki Alexander határozottan, és értehető magyarsággal, amin akkor nem volt idő csodálkozni.

– Ahogy én sem – bólintott a tanárnő. – Erre itt és most megesküszöm.

– Nem akarom, hogy több ember haljon meg miattam – csóválta a fejét Amaja. – Vissza kell hoznom valahogy Jacket. Ha ez megtörténik, van még remény. Talán vége lesz a pusztításnak, az apokalipszis elkerülhető.

– Ez csak feltételezés – csóválta a fejét Auclair tanárnő. – Nem tudjuk, hogy lehet megállítani a rombolást, miként lehet megakadályozni a pecsétek felnyílását.

– Amajának igaza lehet. Káin indította el a végromlást, de Jack talán megakadályozhatja. Nem ülhetünk tétlenül, meg kell próbálnunk – kötötte az ebet a karóhoz Alba is, mire szavait hangos nyávogás törte meg.

Bogdán tanárnő pillantása a küszöbön lévő macskára vetült. Amajának nem kellett megvárnia, hogy a tanárnő elmondja, baj történt. A gyűrűje azonnal vörösre váltott. Meghallotta a dörgést és villámlást, majd a vihar kopogását a háztetőn, ami még rémisztőbbé tette a jelenetet.

– Biztos, hogy nem követtek? – kérdezte házigazdájuk, Auclair tanárnőre pillantva.

A nő szánakozva nézett rájuk.

– Tudtommal. Megpróbáltam elfedni a nyomokat.

– Ezek szerint nem kellően – vette tudomásul Bogdán tanárnő egyszerű természetességgel, míg arca szoborszerűvé merevedett.

Mindenki épp szedte a sátorfáját, amikor kipattant a nappaliban lévő egyik szekrény ajtaja. Amaja majdnem szívinfarktust kapott a hang hallatán. Nem hitt a szemének, amikor megpillantotta Pilart, Marcust és Carment kilépni a szekrényből.

– Ti hogy kerültök ide? – értetlenkedett a lány.

– Nincs idő magyarázatra – mondta Carmen, és Marcus társaságában kiviharzott a házból.

– A gyűrűd színe vörösre váltott – magyarázta mégis Pilar, aki beterelte a szekrénybe Albát és Alexandert. – Lelketlenek vannak a közelben.

– Ti menjetek, mi elintézzük – sürgette őket Bogdán tanárnő, s megindult Auclair után az udvarra.

– Nem. Magának velünk kell jönnie – csóválta a fejét Amaja. – Nem veszíthetek el még egy rokont.

– Nem lesz baj. Induljatok! – terelték a macskák is a szekrény felé őket. Azok tömött sorokba rendeződtek, felcsapták farkukat és hangosan nyávogtak. Alexander és Alba már rég átért a szekrényen keresztül a túloldalra, amikor Amaja Pilar társaságában belépett az átjáróba. A babaarcú lány épp be akarta zárni az ajtót, amikor vörös hajú barátnőjének érintése megállította őt.

– Nem hagyhatjuk magukra őket. Harcolnunk kell.

– A ti épségetek prioritást élvez – beszélt úgy a lány, akárcsak egy vérbeli katona. – Boldogulnak. Nyitva hagyom az átjárót addig a pillanatig, amíg visszatérnek, vagy…

– Vagy lelketlenek próbálnak utánunk jönni – értette meg Amaja.

– Így van – hagyta helyben Pilar egyszerű természetességgel. Amaja elengedte a kezét, amivel behúzta maguk után a szekrényajtót. Hezitált egy pillanatig, majd elkáromkodta magát, és átváltozott rókává. Fejével kilökte az ajtót, még mielőtt Pilar utánairamodhatott volna.

Amióta Alexanderrel megtapasztalták közös erejüket, s amióta Amaja energiái helyreálltak, egy helyett kilenc farka nőtt, s mind a kilenc lángokban úszott. Homlokát félhold alakú minta díszítette, ami lefelé nézett, míg Alexandernek ugyanez a minta ült homlokán, csak fölfelé állt. Szélesre húzta mind a kilenc farkát, hogy még nagyobbnak tűnjön, miután kiviharzott a házból.

Odakint hangosan dörgött, villámlott, szakadt az eső. A mező felől egy egész csapat lelketlen jött… Értük. Addigra már elszabadultak az indulatok, hogy ő kiért az udvarra. Bogdán tanárnő éppen három füstként gomolygó alakkal küzdött, míg Marcus és Carmen is vállvetve harcolt az ellenséggel. Auclair tanárnő autója már nem parkolt a helyén. Amaja csak remélhette, hogy azért, mert el akarta terelni a lelketleneket a háztól, vagy mert erősítésért ment. De már késő volt.

Egyre több ékszer került a harcosokhoz, s egyre több alak fúlt örök sötétségbe. Az eső töretlenül szakadt, mit sem csorbítva Amaja lángcsóváin. A róka azonnal felgyújtotta az egyik lelketlent, aki némán égett el a mágikus erejű tűzben.

Mielőtt a következő ellenséghez érhetett volna, megtorpant, mivel a lelketlenek gyűrűjéből kivált egy magas, izmos, fekete füstbe burkolózó alak. Porcelánfehér mellkasán fehéren égő jel világított. Ha az ember sokáig nézte, látta, hogy fehér lángokként égett a bőrében, ahol egykor a róka tetoválást viselte. Káin előhúzta jókora pallosát, ami azonnal fehér lángra lobbant, mintha a fegyver is a testéhez tartozott volna.

– Morabor! – érte el Káint Bogdán tanárnő átka, amitől a férfi mozgása lelassult, mintha lassított felvételt néznének. De ez nem jelentette azt, hogy kevésbé volt halálos.

Lesújtott Carmenre.

A nő felemelte a semmiből elővarázsolt kardját, amivel tompította a sújtást. Marcus közben hátulról Káinba szúrta kését, de az meg sem kottyant neki. Lerázta magáról a férfit, és egy lépést tett Amaja felé. Carmen ügyesen harcolt, de még ő sem győzhette le az Elsők testvérgyilkos fiát.

Közben Bogdán tanárnő erejének köszönhetően több lelketlent is indák húztak le, egészen a föld mélyére.

– Te meg mit keresel itt? – förmedt rá a rókára az asszony. – Menj vissza a többiekhez!

A róka megragadta a nő szoknyáját, s maga után húzta, de nem járt sikerrel. Miközben győzködte Bogdán tanárnőt, hogy jöjjön utánuk, a földből kiugrott egy lelketlen. A levegőben karddá változott, ami estében átszúrta a nő mellkasát.

A róka felvinnyogott, mintha őt érte volna a csapás. Mindent tisztán látott, és összes érzékszervével tapasztalt, mintha azok azért működnének ilyen aktívan, hogy őt kínozzák. Megtöltötte a levegőt a tanárnő mellkasából bugyogó vér szaga. Bogdán Gyöngyvér a földre hanyatlott, a róka odatelepedett mellé, fejét fejének támasztotta, s folytatta a furcsa vinnyogást.

A lelketlen eközben felvette eredeti formáját, s kész volt lesújtani a rókára. Éppen abban a pillanatban, amikor odaért a fehér róka. Alexander varázslata elérte Amaját. Amint a rókák egymásnak támasztották homlokukat, mind a kétszer kilenc farkukból fehér energialöketek törtek elő, s akit csak eltaláltak velük, az visszaváltozott halandóvá. Egyedül Káin maradt önmaga. Az ikerlángbűbáj úgy verődött vissza róla, akárcsak pattogó labda a falról.

Káin egy fénylő karámot vont a rókák köré, ami nem engedte őket kiszabadulni. Carmen viszont nem hagyhatta, hogy elragadja őket a férfi. Egy tökéletesen kivitelezett szaltó közben megrúgta Káint, majd többször is leszúrta őt, de ez sem hatott rá. Isten jelét viselte magán; senki meg nem ölhette őt.

Káin erős ütése a földre terítette Carment. A nő gyomrába nyomta bakancsos lábát, meglengette pallosát, és lesújtott vele. Mindent vér és a rókák hangos üvöltése töltött meg.

Miután a dühödten kiabáló Marcust lesöpörte magáról, Káin az ikrek után indult a karámhoz, hogy beteljesítse szülei parancsát. De mielőtt elérte volna, jókora sas ragadta meg a két állatot farkuknál fogva, s elhúzta őket a veszedelmes alaktól. A lelketlen varázslata a levegőbe hatolt, de nem érhette el a sast, nem kaparinthatta meg az ikreket.

Amaja csak a fájdalomra emlékezett, amit Bogdán tanárnő és Carmen halála okozott. A vér a fejébe tódult, rájött, már a levegőben van. A sas valóban magasztos, valóban fejedelmi állat. Aznap erőn felül teljesített. Berepült a nappaliba, ahol a nyitott szekrényajtóban Pilar várta őket.

– A többiek? – kérdezte a lány, mire az utánuk loholó Marcus fájdalommal szemében megrázta a fejét.

– Csak én vagyok – mondta, amit másodpercnyi rezignált csönd követett. A férfi beterelte az átjáróba a két rókát és a sast. – Gyorsan! Káin már a nyomunkban – mondta, amikor berúgták a bejárati ajtót. Pilar becsukta a szekrényajtót, ezzel megszüntetve az átjárót.