A billentyűzet hangos kopogása, és a fejhallgatóból kiszűrődő metálzene megtörte az otthonos lakás csendjét. Ophelia a nappaliban ült a kanapén, lábát feltette a dohányzóasztalra, laptopjával ölében éppen dolgozott. Olyan érzése támadt, mintha kopogtak volna az ablakán. Lehúzta füléről a fejhallgatót, hátrafordult, és meglátta az éjszaka sötétjét megtörő, ismerős, széles, fehér mosolyt. Ő is elmosolyodott. A kanapéra helyezte laptopját, kihúzta barna, vaskos rasztáit a fejhallgató fogságából, olvasószemüvegét a laptopra helyezte, majd a dohányzóasztalon hagyott cigarettásdobozért nyúlt.
Az ablakot kinyitva egy tizenhárom év körüli srác mosolygott rá. Ophelia tetovált kezével kivett egy szálat a dobozból, miközben a szemét forgatva megkérdezte tőle:
– Már megint kiszöktél?
– Anya és a pasija újra összekaptak – vont vállat a kissrác, miközben Ophelia kilépett a tetőre. A házat úgy alakították ki, hogy az ablakon keresztül a szomszéd ház kopár, töredezett szélű tetejére jutottak. Az épületen hosszú tűzlétra futott végig, amin Pablo is közlekedni szokott.
A nő leült az egyik magányos kerti székre, ami mellett szürke, állványos hamutartó magasodott. Körülöttük toronyházak, üvegpaloták, felhőkarcolók sorakoztak, fülüket megtöltötték Gaxburn City éjszakai hangjai: szirénázás, kiabálás, szórakozóhelyek moraja.
Pablo is letelepedett egy hosszú padra, és lelkesen nézte, ahogy Ophelia a szájába veszi a cigarettát, és öngyújtó nélkül gyújtja meg. Csettintett egyet, a hüvelykujján megjelenő lángnyelv fölé tartotta a cigit, és már fel is izzott a vége.
– Ez annyira guay! Sosem fogom megszokni – lelkendezett a fiú.
– Guay? – húzta fel Ophelia szépen ívelt szemöldökét.
– Akkor kúl – rántotta meg a vállát a fiúcska. – Már el is képzeltem! Olyanok lennénk, mint Batman és Robin. Te a szuperhős, én meg a segítőd. Együtt járnánk a várost és leszámolnánk a rosszfiúkkal.
– Hátrább az agarakkal, kölyök! – csattant fel a nő, de még mindig mosoly bujkált szája szegletében.
– Mi van? Ne mondd, hogy annyira elképzelhetetlen! Ilyen erőkkel…
– Amikről nem sokan tudnak…
– És ígérem, tartom a szám – vigyorgott a kócos, barna hajú, barna szemű gyerek. – De mekkora állat lenne már!
– Túl sok képregényt olvasol – csóválta a fejét a nő, amitől megmozdultak formás, közepes méretű, harangként himbálózó fültágítói.
– Még szép! Batman a király! A sötét lovag… te is lehetnél…
– Én boszorkány vagyok, öcsi – sóhajtott fel a nő, miközben jó adag füstöt fújt ki tüdejéből. Egy pillanatig gomolygott a fejük fölött, majd a jól ismert Batman hívójelet öltötte magára a levegőben, amitől Pablo szeme tágra nyílt, és széles mosoly húzódott végig arcán.
– Akkor benne vagy? – lelkendezett.
– Nem mondtam ilyet – hessegette el a füstöt a nő, majd az őt tovább győzködő srácra nézett.
– Basszus! Akkora erővel, ami neked van, tenned kéne a többiekért, a közösségért… És én segíthetnék.
– Nézd, öcsi. Úgy mondom, hogy megértsd; mi van, ha én egy elcseszett Batman vagyok? Mi van, ha ez a Batman mindig későn érkezik? Ha már nem segíthet azokon, akiken szeretne? Bármilyen nagy erőd is van, az időzítés fontos. Ha Batman barátod is mindig csak a sza… rosszat látná, ha azt tapasztalná, hogy nem segíthet azokon, akik fontosak neki, akik ártatlanok, ő is feladná.
– Nagy kár! – sóhajtott fel Pablo csalódottan, és ő is a város sötét szemébe pillantott. – Pedig idővel akár feleségül is vettelek volna.
– És mire véljem ezt a megtiszteltetést? – bukott ki a köhögéssel vegyes nevetés Ophelia torkán. – Ki mondta, hogy feleség akarok lenni?
– Ahogy anya, te is egy rendes hapsit érdemelnél. Nem egy olyat, mint ő – bökött állával a két emelettel feljebb lévő lakás kivilágított ablaka felé.
– Nézd, tudom, milyen nehéz… A felnőttek is tudnak meggondolatlanok lenni, sok hülyeséget csinálnak.
– Anyának is tudnia kéne, hogy az a férfi egy pendejo. Jobbat érdemel!
– Vigyázz a szádra, mert hozom a szappant!
– Azt se tudod, mit jelent – vigyorodott el Pablo.
– Elfelejted, hogy boszorkány vagyok, jók a megérzéseim – hajolt hozzá közelebb Ophelia, amitől a srác arcára fagyott mosolya. A nő barna, fekete tussal cicaformára húzott szemét a fiúba mélyesztette, aztán elnevette magát. – Két évig tanultam spanyolt, a káromkodások még megvannak – vonta meg a vállát, majd egy utolsó slukk után elnyomta a cigarettát. – Vissza kéne menned, mielőtt anyukád észreveszi, hogy kiszöktél.
– Te pedig fontold meg az ajánlatom! – állt fel Pablo, hogy távozóra fogja. – Nem minden bokorban terem olyan jó szárnysegéd, mint amilyen én lennék.
– Ezzel tisztában vagyok – mosolygott a nő fesztelenül, aztán felborzolta Pablo haját, és visszament a szobába, hogy folytassa a munkát.
Aurora Lewis Turner 