Este egy menedéket nyújtó sziklafal ölelésében vertek tanyát, ahol az út kiszélesedett.
Nehezen raktak tüzet, de végül csak sikerült aranyló, melengető lángokat csiholni.
Miközben az ikrek dalolással próbáltak megfeledkezni a hidegről, Xí a tőlük kapott
ládikáját forgatta kezében. Kinyitotta, zene áradt belőle. Egy táncoslány szobra emelkedett ki
onnan, ami a zene ritmusára forgott. Különféle nyakláncokat, fülbevalót, karkötőt lehetett
volna ráaggatni, ha Xí tartott volna magánál efféle csecsebecséket.
Zima odaült mellé, odanyújtotta neki a vacsoráját. Egy darabig csak hallgatta a zenét,
mely egyike volt a világ dolgainak, amit nem értett.
Amikor a kislány befalta az összes ételt a tányérján, és még ki is törölte, megkérdezte
tőle:
– Neked van lelked?
– Lelke mindenkinek van – vont vállat a kislány, mintha az egyértelműt közölte volna, aztán
jóllakottan hátradőlt.
– Nekem nincs. Ezt mondta a kapitány.
– Hát, ha ő mondta… – nézett fel a kislány a gyönyörű nőre, miközben kisöpörte szálló, szőke
haját az arcából, ami evés közben folyton belelógott.
– Nekem miért nincs, ha mindenki másnak van? – jött a kérdés, amit mintha Zima jól
megrágott volna, mielőtt kiköpte.
– Nem tudom.
– Mi az a lélek?
– Nagyon nehéz megmondani. Azt mondják, olyan, mint az ékszerdoboz – nyújtotta ki a kezét
a kislány, hogy Zima ujjai közé helyezze a dobozkát. – Benne van minden fontos dolog, ami
csak kellhet, és állítólag nagyon törékeny.
– Miféle fontos dolog?
– Amiket már korábban mondtam neked: a szeretet, az öröm, de ugyanúgy a szomorúság, a
félelem és minden más is. Ez az ékszerdoboz veled együtt változik, emlékekkel telik meg, és
azt hiszem, a lélek is ilyen. – A kislány fülig pirult, mivel észrevette, hogy mindenki őt
bámulja. Újra a füle mögé tűrte rakoncátlan, szőke tincseit.
– És mi köze van a léleknek az istenekhez? – kérdezte a nő naiv csillogással szemében.
– Azt mondják, ha egyszer meghalunk, a lelkünk az istenek színe elé kerül. Ők majd eldöntik,
hogy jó életet éltünk-e vagy rosszat. Az alapján születik meg a döntés, ami az
ékszerdobozunkban van. Ha jót, akkor egy olyan csudajó helyre kerülünk, ahol csokiból van a
tenger, vattacukorból a felhő, a fák levelei pedig zöld marcipánból készülnek – nevetett. –
Legalábbis én így képzelem.
– És ha rossz életet éltünk?
– Akkor olyan helyre kerülünk, ahol megszenvedünk bűneinkért – komorult el a kislány.
– És akinek nincs lelke? Ő hová kerül? – szúrta Zima a tekintetét a kislányba, akinek hajába
egyre több hópehely vegyült.
– Miért érdekel ez téged? – kérdezte Xí.
– Mert nekem nincs lelkem.
– Most már van – mosolyodott el a kislány, s az ékszerdoboz köré zárta a nő ujjait. – Neked
adom.
– De még neked is kellhet – nyújtotta neki vissza.
– Nekem már van sajátom, idebent – bökött a kislány a szíve tájékára. – Ez legyen a tiéd! –
pillantott a dobozra.
– Akkor neked mi marad? – kérdezte Zima. De nem töprengett ezen sokáig, mivel egy arany
tárgy került Xí lábai elé, amit a kapitány dobott oda neki:
– Nesze! – intézte el ennyivel. – Nekem nem kell. Használd!
Xí lehajolt, hogy felvegye a földről a virág alakú csatot. Olyan boldog volt, majd’ kiugrott a
bőréből. De nem szólt, csak elvörösödött, markába szorította a kincset, és fülig szaladt a szája.
Aurora Lewis Turner 