Aurora Lewis Turner

1.

Budapestnek mindig is két arca volt; egy régi és egy új, magyar és idegen, a Duna jobb és bal partján fekvő… De a nyüzsgő városkép mögött, mely nemrég vetette le az ünnepek és az új évi időszak fényes, vibráló gönceit, sokkal, de sokkal több rejlik. Legalábbis én egyike vagyok azoknak a szerencséseknek, vagy éppenséggel szerencsétleneknek, akik ezt első kézből tapasztalhatják meg.

            E rejtély miatt kuporogtam aznap éjjel is a Lánchíd lapos tetején, figyelve az éjjeli forgalmat. Nemrég állt el az eső, így egyedül a csillogó aszfalt maradt, mely hírül adta a változást a levegőben. Meg persze a kerekek jellegzetes hangja, amint egy-egy autó elhaladt a nedves úton.

Arra lettem figyelmes, hogy az egyik régi Ford szokatlanul viselkedik. Nem újdonság, hogy sok sofőr füle oda van szegezve telefonjához, és emiatt folyamatosan áthágják a közlekedési szabályokat. De az már felhívta magára a figyelmem, ahogy az autó gyorsított, fara riszált, a sofőr pedig elveszítette uralmát a volán fölött.

A Ford orra áttörte a nemrég felújított híd korlátját, és a felelőtlen, kiabáló sofőr ott találta magát a Duna vize fölött himbálódzva. Egy hajszál választotta el attól, hogy Fordostul, mindenestül a vízbe csapódjon. És valljuk be, január elején még a klímaváltozás ellenére sem lenne üdítő elmerülni a sötétszürke habok között.

            A szememet forgatva vettem erőt magamon, és ahelyett, hogy lemásztam volna, egy ugrással lent termettem az ijedt autósok között. De nyugi, nem tőlem ijedtek meg, elvégre nem láthattak. Az egyik mégis úgy fékezett le előttem, mintha attól tartana, elüt. Mély levegőt vettem, felszakítottam a Ford vezetőülése felőli oldalon az ajtót, és kirántottam az ijedt nőt, aki már rég eldobta a telefont, és remegve pislogott körbe, hisz nem láthatta megmentőjét. Közben több autós is lefékezett, valaki hívta a mentőket, mások a pórul járt alakot istápolták, kérdezgették, nem esett-e bántódása. Sajnáltam volna, ha igen, hiszen nem az ő hibájából történt a baleset…

            Pillantásom a sofőr arcáról pár centivel feljebb vándorolt. Tisztán láttam, ha más nem is, hogy demérc ül rajta. Sárga színnel gomolygott és szipolyozta ki a nőből a félelem- és adrenalinkeltette energiát. Mintha az ő testét is olyan szalagból gyúrták volna, amit a gyilkossági ügyeknél a filmeken használnak a tetthely elkerítéséhez, és ahhoz, hogy vele tartsák távol a nézelődőket. Most viszont nem volt ilyesféle szalagra szükség, mivel ahogy engem, a demércet sem láthatta senki. Jogos a kérdés, miszerint hogyan húztam ki a nőt a vezetőfülkéből, de azt majd később elmesélem. Hacsak nem akartok jelenleg unalmas fejtegetéseket olvasni, melyek érintik a szentek, a neonkatonák és a demércek ügyeit.

            Szóval ott álltam, farkasszemet nézve a sárgán gomolygó alakkal, miközben a riadt emberek tudomást sem vettek rólunk. Ahogy a demérc mozdult, és rám vicsorította gomolygó alakjából előbukkanó, sárga fogait, láttam, nincs egyedül. Egy másik demérc is szipolyozta a nőt, aki szinte minden embert kísért kerek e világon. Maga a stressz. Meg ne tévesszen senkit a demérc rózsaszín külleme, ugyanolyan veszélyes, mint bármely más pokolfajzat, amitől távol kell tartanom az embereket. Megesküdtem, hogy leszámolok velük, és be is szándékozom tartani kéretlen ígéretem.

            A testemre feszülő, sugárzó, neonkék ruhámhoz értem. Tulajdonképpen teljesen meztelen voltam alatta, de ha magamra öltöttem a neonálcát, azzal együtt megjelentek a fegyvereim is. Az eredeti ruhám leégett rólam, és ők maguk tapadtak a testemre öltözék gyanánt, akárcsak a szuperhősök testhezálló szerelései. Vannak köztük pajzsok és páncélok, olyanok, amelyek védekezésre szolgálnak, de vannak szúró- és vágófegyverek, és persze olyan szerszámok is, amelyekkel csapdába ejthetem a demérceket.

Nekem pont egy ilyenre volt akkor szükségem. Elővettem két dunsztosüveget, melyek kék neonfényben vibráltak. Bár eredetileg a sárga veszély-demércet akartam elfogni, a stressz-demérc is épp kapóra jött. Elvégre azok ketten majdnem egy nő halálát okozták a szemem előtt, és ez erősen törvénybe ütköző cselekedet.

– Befelé! – kocogtattam meg az üveget a körmömmel, jelezve, itt az ideje, hogy azok ketten megadják magukat.

A két demérc fülsüketítő hangot hallatott, majd menekülőre fogta. Nem bírják sokáig gazdatest nélkül, de azért képesek annyi ideig füstként gomolyogni, és elszelelni, hogy éppen kicsússzanak a kezeim közül. Viszont én sem voltam segítségre szoruló, ártatlan leányka. Lássuk be, hogy egy olyan nőnek, akinek a teste maga is fegyver, és aki ilyen lények befogására szakosodott, nem sok meglepetést tudnak okozni. Ezt minden önteltség nélkül mondom. A számok és a statisztika beszél helyettem, ha azt állítom, én vagyok a legjobb a szakmámban. Vajon boldogít? Egy cseppet sem. De azért képes enyhíteni a fájdalmat, ha elkenhetem pár demérc rusnya pofáját.

            Azok ketten már éppen a híd kijáratánál jártak, közel ahhoz, hogy meglógjanak, de én szorosan a nyomukban loholtam. Neonruhámból előkaptam egy hálót, amit egyenesen a két oroszlánszobor közé dobtam, és az magától kifeszült. A demércek nem jutottak le a hídról, legalábbis nem a szokványos módon. Ugyanis halálos méregként hat rájuk a neon. Igaz, megpróbálhatnának átgomolyogni a háló lyukain, de ha hozzájuk ér, és a neonháló megégeti őket – mint mondjuk a lézerkard a Star Wars filmeken a különféle űrlényeket –, a háló anyaga megöli őket. Úgyhogy ismét felkínáltam a lehetőséget.

– Befelé! – nyújtottam előre a dunsztosüveget, de a veszély-demérc ismét felvisított idegszaggató hangján, majd karmos füstkarjával egyenesen felém suhintott. – Bassza meg! – hallottam a saját hangom. Elvégre a demérc karmai a bőrömbe vájtak, amint oldalra fordultam, és ezzel sebezhetővé váltam. Elmetszették és ezzel megsemmisítették a fegyvert, ami épp a jobb lapockámnál helyezkedett el a testemen. Akaratlanul összerándultam, miután lesújtott rám.

Elöntötte agyam a vörös düh, előkaptam neonostorom, amelyet egyenesen a sárga demérc „nyaka” köré csavartam, ha volt neki ilyen része egyáltalán. Istentelen hangot adott ki, mely megrezgette dobhártyámat. Idegesítően visongott, mielőtt meghúzhattam volna az őt égető ostor hurkát és ezzel örökre kioltottam fényét. A demérc kimúlt, így csupán egy egyszerű, szürke kristálydarab maradt utána, mely érces hangon koppant az aszfalton, s őrizte meg a lény emlékét.

Felemeltem, és zsebre dugtam a kristályt. Igen, ha úgy akarom, szűkös ruhámnak van tárolója is, de persze ez is eltér a hétköznapi zsebektől. Elég nagy tárgyakat tudok belehelyezni, és meg sem érzem a súlyukat.

            A rózsaszín demérc már a híd korlátján gomolygott, ugrásra készen. Körülöttünk a világ visszanyerte átlagos képét. Kijöttek a mentők, hogy ellássák a szerencsétlenül járt nő sérüléseit. A gyér forgalom felvette szokásos ritmusát, senki nem látott abból semmit, ahogy a befőttesüveg-szerű kalickával kezemben a rózsaszínű lényre vetem magam.

A kristálytér a való világgal párhuzamosan létezik, ugyanúgy hatnak rá az idő és tér törvényei, mégis különb szabályai vannak, mint az emberi világnak, hisz emberi szemmel láthatatlan. Ezért nem látott engem a nő az autóban, és azért tudtam őt kihúzni onnan, mivel én mindkét világhoz tartozom.

Nemcsak Budapestet jellemzi az említett kettősség, hanem engem is. Nappal Magda vagyok, éjjel pedig Léna. Nappal tanítok, éjjel demérceket ölök. Vagánynak tarthatjátok a munkám, és bizonyos szinten az is. De ott a kérdés, vajon a gyilkolás boldoggá tesz-e. Volt idő, amikor igen. De aznap este csak bosszús lettem tőle, hiszen kénytelen voltam belevetni magam a Dunába, egy egyszerű stressz-demérc után.

Sebaj! Csak az üvegbe kínlódtam a rohadékot, és jól rácsavartam a kupakot a tetejére. Így verekedtem ki magam a habokból, miközben az MTA épülete komor óriásként magasodott fölém.

Lenéztem. A kristálytérben sokszor élesebben lát az ember. Olyan, mint amikor belebolondulunk az elektronikai kütyükbe, és egyszer csak felnézünk a képernyőről, hogy rájöjjünk, mindent élesebben látunk magunk körül. Rácsodálkozunk a valóságra. Azt mondjuk, jé, ez a világ is létezik! Szóval így pillantottam meg saját arcomat a Duna kristálytérben fodrozódó tükrén. Az arcot, amivel együtt keltem és együtt feküdtem immár szörnyen hosszú ideje.

Szemem neonkéken csillogott, bár a való életben is kék a szemem, a tükörképemen természetellenesen vibrált. A hajam viszont ezüstszínű rasztákban omlott a vállamra és a hátamra. Sokszor összefontam vagy összekötöttem a hajam, de most az ugrástól és úszástól az egyik tincs az arcomba hullott. Azt is kékesfehér neonfény járta át. A homlokomon, szemöldököm között kék kristály csillogott, akárcsak az indiai nők arcdísze. Egy-egy kék kristály helyezkedett el a tenyerem közepén is. Ezek segítségével tudtam kapcsolódni a kristálytérhez.

A testalkatomat átlagosnak mondanám, de kicsit olyan érzésem van, ha Lénaként felveszem a neonruhát, mint amilyen a szuperhősöknek lehet. Vele együtt némi plusz izomzat is jár. De persze azért nem annyi, hogy nőietlen legyek. Éppen ott domborodok, és válok karcsúvá, ahol kell.  Tudom, most azt gondoljátok, király dolgom van, de higgyétek el, ez az életvitel sok szomorúsággal és titokkal jár.

Kicsavartam és a hátam mögé dobtam ezüst tincseimet, aztán magasba emeltem a kezemben lévő dunsztosüveget. Rózsaszín ködpászmaként láttam benne a demércet. Kénytelen voltam hát őt is zsebre tenni. Kifújtam a levegőt, farkasszemet néztem az Akadémia ódon épületével, régi jóbarátként köszöntöttem őt. Tudtam, hogy innen könnyedén a Kossuth térre érek.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kényelmes kocogásban végighaladtam a rakpart mentén, majd üdvözöltem József Attila és Gróf Andrássy Gyula szobrát, mígnem kiértem a térre. A tenyeremet az Országház előtti tér kövezetéhez érintettem, és hagytam, hadd áradjon ki belőlem a neonfény.

A tér megmozdult a talpam alatt. Szétnyílt, és a zászlórúdnál megjelent egy mélybe vezető lépcsősor. Tudom, ez nem túl nagy változás a tér régi aurájához képest, talán az éjszaka sötétjében akkor sem vette volna észre az ártatlan nézelődő, ha nem a kristálytérben lettünk volna, hanem a való világban. De én jól láttam a csigalépcsőt, mely egy rejtett világba vezetett.

Odalent zöld neonfény fogadta az ártatlan utazót, vagyis neonkatonát. A pult mögött Zoltán, a vékony, kissé torzonborz, szürke hajú, zöld szemű, pápaszemes férfi állt. Ő szent volt, de a szokásos, fehér viselet helyett kockás inget, farmert és mellényt hordott.

– Egyedül ma este? – kérdeztem Zoltántól.

– Hamarosan mások is érkeznek leadni a mai zsákmányt. Mit hoztál? – tolta fel szemüvegét az orrnyergén a férfi. A pultra helyeztem a rózsaszín füsttel teli üveget, amit aztán Zoltán alaposan szemügyre vett. – Egy stressz-demérc. Jó fogás!

– De nem olyan jó, mint az enyém – érkezett a kellemetlen hang a hátam mögül. Kifújtam a levegőt, mivel látatlanul is tudtam, ki áll mögöttem. Áron és bandája csoportosult ott, várva a sorára. Általában csapatban vadásznak azokra a demércekre, akik megszegik az egyezményt. De legtöbbször csak pár újszülöttet hoznak be, akik nem is igazán tudják, hogy kell táplálkozni az emberek dühéből, félelméből, agressziójából. Így volt ez most is, ugyanis Áronnak és barátainak egy éppen nemrég formálódó stressz-demércet sikerült elfognia.

– Ó, ha tudtam volna, hogy megint találkozunk, hoztam volna cumit és bébipapit neki – fordultam Áron felé, és ellenségesen az újszülött demércre böktem.

– Azt hiszed, a tiéd menőbb? Ugyanaz, mint a miénk, csak egy kicsit idősebb változatban. Az enyém legalább nem ront meg emberi életeket, mert időben megelőztük a bajt.

– Tehát lesz egy stressz-demérc Áronnak és egy másik stressz-demérc Lénának – számolta le az összeget a pultra Zoltán, amit a behozott lények után kaptunk.

– És ez is – vettem elő zsebemből a szürke követ, amely valaha a veszély-demérchez tartozott.

– Mi a szar? – káromkodott Áron, szőke haját hátrasimítva. Mellkasán megfeszült a szuperhősjelmezre emlékeztető neonruha. – Te komolyan kinyírtál egyet? Ezért a Tanács nem lesz hálás… Még elfenekelnek!

– Valaki majdnem meghalt, úgyhogy állok elébe – húztam ki magam, csöppet sem megrettenve ettől az eshetőségtől.

– A veszély-demércek körül így szokott ez menni – vont vállat Áron sleppje közül az egyik.

– Ezzel nyertél egy találkozót a szentekkel. Hamarosan felveszik veled a kapcsolatot – szólt közbe Zoltán, mire én csak a szemem forgattam, hiszen tisztában voltam tetteim következményével.

– Azt tanácsolom, keresd fel a forrasztókat – ért Áron a lapockámhoz, amitől kirázott a hideg, de nem a jó értelemben. Elhúzódtam tőle. – Ha szeretnéd, elvihetlek. Én is a közelben dolgozom. 

– Tudom az utat – vettem fel a fizetségem, hogy zsebre vágjam, a szürke kristállyal együtt, ami a veszély-demércből maradt.

– Pedig hidd el, hogy nagyszerű társaság lennék – fényezte magát Áron.

– Kösz, de van pasim. Majd ha felfuvalkodott hólyagokra vágynék, feltétlen szólok – vetettem még oda neki gúnyosan, aztán a lehető legrövidebb úton távoztam. Nem ez volt az első eset, hogy Áron fel akart szedni, de eddig mindig sikerült kibújnom a közeledése alól.

            Aznap éjjel mindennél jobban vágytam egy forró fürdőre és némi pihenésre. Arra viszont kevésbé, hogy Áron önelégült képét nézzem.

Zoltán kuckóját elhagyva odasiettem Andrássy Gyula lovasszobrához, ráhelyeztem tenyerem a szügyére, amitől kék fény járta át az egész lovat. Felágaskodott, levetette magáról szegény Gyulát, majd fújtatva rám villantotta élettelen szemét. Megsimítottam a kék fényben játszó, kemény, hideg anyagot, aztán amint a ló is úgy akarta, ráültem a hátára, és elindultunk az éjszakában. Paripám fémpatái visszhangot vertek az aszfalton, de senki meg nem állított, észre sem vették, hogy egy lószobron ülök, s egyre száguldok a Nyugati-pályaudvar, majd az Oktogon felé. Az Andrássy úton végighaladva hamar a Városligethez értem.

            Az Ajtósi Dürer soron sok nagykövetség, hivatalos épület áll, akárcsak néhány kastély még a múlt, és az az előtti századból. A kastélyok közül volt pár lakatlan, köztük az enyém is. Legalábbis addig az volt, amíg a szentek be nem költöztettek oda, elvégre a demércek aktivitása a pesti oldalon mindig is erősebb volt, mint a budain. Így legalább a közelben vagyok, és lecsapok, ha kell.

Már hajnalodott, amikor leugrottam a lószoborról. Hangosan fújtatott, mire én megsimítottam a fejét és az útjára engedtem. Elvégre nem akartam egy hiányzó ló miatt is felelni a szentek előtt. Éppen elég volt az éjszakai izgalmakból.

            Belöktem a kertkaput. Pillantásom a kert négy sarkában álló, kék kristályokra vetült. Segítségükkel egyfajta kristályteret hoztam létre a kristálytérben, így nem kellett attól tartanom, hogy befurakodik egy demérc az életembe, csak azért, hogy aztán álmomban megfojtson. A kis, sárga homlokzatú kúria mellett kövekből kirakott ösvény vezetett hátra, a halastóig, ahol a tél ellenére is úszkáltak a koi pontyok. Felmentem a kőlépcsőn, mely egy kis kőoszlopokkal és könyöklővel tarkított, teljesen nyitott erkélyig futott, az épület hátsó felén, ahonnan a bejárati ajtó nyílt. Kinyitottam, beléptem a helyiségbe, és felkapcsoltam a villanyt. Kétszer összeütöttem a tenyeremet, így a kristályok is összekoccantak.

Lehullott rólam a neonruha, így anyaszült meztelenül álltam az előszoba kellős közepén. Nem takartam el magam, hiszen Lucason kívül senki nem várt haza. Barna, dús hajam a vállamra omlott, immár nem neonkék-ezüst rasztákban állt össze, hanem gesztenyebarna fürtökben. A kristályok is eltűntek a tenyeremről és a homlokomról, egyedül barna pigmentfoltok őrizték azok emlékét. Megrázkódtam, hiszen talpam alatt éreztem a hűs padlót, melynek hidege felkúszott a bőrömön.

Végigmentem az előszobán, melyet kristálycsillár világított meg. Hosszan elnyúló, vörös szőnyeg kísért egyenesen az óriási hallba, ahol viszont nem kapcsoltam fényt, mivel a kúria ablakai fedetlen szemekként bámultak a kertre és onnan az utcára.

Odabent kényelmes, antik bútorok várták hazatértem. Egyedül talán a tévé és az Xbox 360 ütött el a berendezési tárgyaktól, meg persze a dolgozósarokban álló laptop. Azokat is figyelmen kívül hagyva a konyhába siettem, ahol ittam egy pohár vizet. A konyha tágas volt, közepén egy pulttal, ahol elő lehetett készülni a főzéshez… Illetve csak lehetett volna, ha igazi konyhatündér lettem volna. De sajnos nem álltam a főzés magaslatán.

A nyitott konyhából a háló felé vettem az irányt, ahol jókora, baldachinos ágy állt. Fésülködőasztal és antik ruhásszekrény simult a falhoz. Végre eljutottam a hálóból nyíló fürdőbe. A fehér kövezet hideg volt, de lábujjhegyre álltam, és a kád fölé hajolva megnyitottam a csapot. Kályha biztosította a meleget a fürdőben és a nappaliban. Meg kellett raknom a tüzet, hogy egy kicsit emeljem a helyiség hőfokát, mivel a párolgó forró víz, mely a csapból áradt, sem volt képes felmelegíteni a levegőt. A mosdókagyló fölött jókora, cirádás tükör állt, a két sarokban pedig egy tusoló, szekrények, tele törölközővel és pipereholmival.

            Végre beleereszkedtem a kádba, és engedtem, hogy ellepjen a forróság. Nyakig merültem a vízben, és talán egy kicsit el is szundítottam. Arra a viszkető érzésre eszméltem, amikor az embert nézik. Engem is figyeltek. Nem is kettő, inkább négy szemmel. Még a vér is kifutott az arcomból.

2.

Megláttam, ahogy egy kisebb macska nagyságú, szőrös ugrópók ereszkedik le a plafonról. Mások biztosan sikítottak volna, de én csak elnevettem magam, és megcirógattam a nem várt jövevény szőrös fejét.

– Lucas, tudod, mi a véleményem a pókhálókról! – róttam meg.

A pók töretlen közönnyel nézett rám mind a négy szemével, mintha ő lenne a Pókember, csókra várva, én pedig Mary Jane. Még egyszer megsimogattam, aztán feltornázta magát a pókhálón. Ügyes ugrással a fürdőkád széles kávájára került.

A pókot egy mese alapján neveztem el, amit még a gyerekekkel néztünk az egyik álmos, tavaszi délután. Lucas története is a gyerekeimhez köthető. Állatkerti séta során találkoztam vele először, de akkor sokkal kisebb volt, mint most. Az üvegre tettem a kezem, a pók is az üveghez ért, és mintha magától aktiválódtak volna a kristályaim, a neonfénytől a pók megnőtt, és azóta kötődik hozzám. Annyira, hogy meg is szökött az állatkertből, és jobb híján vele osztom meg az életem, és persze a lakásom.

Van egy jókora, fél szobát elfoglaló terráriuma, amit az életkörülményeinek megfelelően rendeztem be. Viszont bármivel is próbálom megakadályozni, mindig kiszökik onnan.

            Egyedül az életmódjával kapcsolatban vannak fenntartásaim, hiszen rovarokat eszik. Az elején volt pár vitánk, de sikeresen túllendültünk rajtuk. Lucas hamar a szívemhez nőtt. Azóta, hogy betette szőrös lábát az életembe, felelősséggel tartozom érte.

Miután megfürödtem és hajat mostam, az volt az első dolgom, hogy megetessem őt. Elnéztem egy darabig, ahogy elfogyasztja az elé kerülő rovarokat, aztán bebújtam a hálóban a baldachinos ágyba.

Valójában a baldachin neonfényt bocsátott ki magából, akárcsak a különleges paplan, matrac és huzat, amin feküdtem. Az egész szoba arra lett tervezve, hogy feltöltsön engem energiával. Elég volt egy-két óra alvás, ha ez neonfényben történt. Olyan voltam, mint egy telefon, melyet fel lehet tenni gyorstöltőre, és egy óra alatt fullra feltöltődik. Ezért sem viselt meg különösebben az éjszakai életmód. Nem csak én, a fegyvereim is neonfénnyel működtek. Igaz, őket tőlem függetlenül is lehet tölteni, de ha rajtam vannak, akkor együtt töltődünk fel pár óra alatt.

Kétszer a homlokomhoz érintettem tenyerem, és ismét visszatért testemre a különleges, kék fényben izzó páncélom. Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a neonfényben úszó szoba feltöltsön. Már csak az agyam hátsó részében motoszkált a tudat, hogy Lucas a kezem alá bújik, és úgy, ahogy sokszor, együtt alszunk el.

Fogalmazzunk úgy, hogy a téli szünet utáni első nap az iskolában mindig különös kihívásokat tartogat. Az általános iskola, ahol dolgoztam, és ahol harmadikosoknak tanítottam magyart, Kőbányán helyezkedik el. Szerencsére nem kellett sokat utazni ahhoz, hogy odaérjek, hiszen trolival könnyedén eljutottam a Puskás Ferenc Stadionhoz, onnan pedig pár villamosmegállóra van a kékeszöld színű, barátságos, kis iskola.

Mindig is szerettem itt tanítani, hiszen családias hangulatot árasztott. Minden évfolyamban csak egy-egy osztály volt, a tanárok összetartottak, bár mind közelebb voltak a nyugdíjhoz, mint a pályakezdéshez. Nekem viszont tökéletes fedősztorit biztosított. Régen is tanítottam, mielőtt neonkatonává váltam volna, de az egy másik történet, másik élet…

            Hamar megszoktam az egymást követő eseményeket; egyik óra jött a másik után, tízórai, majd ebéd, udvar, tanulószoba, és már el is telt a nap.

Épp ennek a mókuskeréknek a közepén kavargattam a kávémat a tanáriban, ahol hosszú sorokban asztalok álltak, tele papírokkal, feladatokkal, amelyeket ki-ki a saját osztályának fog kiosztani, vagy már a kijavított dolgozatok hevertek ott. A tanári is barátságos volt, az évszaknak megfelelő díszekkel, és gyerekbarát dekorációval. A kollégák boldog új évet kívántak egymásnak, és persze nekem is, amit egy mosollyal kísért B.Ú.É.K.-kal viszonoztam.

            Észre sem vettem, és Nóra, az iskolanővér termett mellettem.

– Van abból a kávéból nekem is? – bámult rám csillogó szemekkel. Ő volt a legjobb barátnőm, akivel iskolán kívül is gyakran találkoztam. Nóra alacsony volt, telt keblekkel, égővörös ajkakkal, barna hajjal és buja, barna pillantással. Nem csoda, hogy minden pasas első látásra beleesett. Ő pedig sokszor ki is használta az adottságait. Imádta a rivaldafényt, míg én inkább azt szerettem, ha láthatatlan maradok. Nem csupán Lénaként, még akkor is, ha Magda alakban vagyok jelen.

Igen, ez volt az egyik legjobb dolog a neonkatonaságban, hogy az emberek előtt képes voltam láthatatlanná válni. Az ellenségtől bezzeg sosem féltem, kivéve talán egyvalakit… De különös eufóriával, egyfajta beteges elégtétellel töltött el minden egyes alkalom, amikor aprítottam a demérceket. És igen, úgy gondoltam, jobb lenne a világ, ha nem is léteznének.

– Kávé? – ismételte magát Nóra. – Úgy elmerengtél.

– Ja, persze – bólintottam és töltöttem neki is a fekete élénkítőből. – Hamarosan kezdődik az órám. Lekísérsz?

– Persze, úgyis van egy csomó mesélnivalóm – kuncogott barátnőm, amint belém karolt, és együtt hagytuk el a tanárit, kezünkben egy-egy bögre kávéval.

– Csak nem egy újabb hódoló? – kérdeztem a szememet forgatva, amint kiértünk. Nóra valóban minden egyes férfiba beleesett, akivel lefeküdt. De amilyen gyorsan szerelmes lett, olyan hamar ki is ábrándult belőlük.

– Ja, a fociedző – nevetgélt zavartan. – Még az ünnepek előtt hívott el. Aztán hamar azon kaptam magam, hogy fagyit nyalogatok a hasán lévő kockákról. És a bicepsze! Uramatyám, Magda, ha láttad volna! – pirult ki az arca, mintha még most is maga körül érezné az edző karjait.

– Nóra! – szóltam rá kissé ingerültebben, mint ahogy terveztem. – Iskolában vagyunk!

– Nem a farkáról beszéltem, Magda! Bár arról is hosszan tudnék mesélni, ha érted – tette hozzá vásott vigyorral arcán.

– Hölgyeim! – toppant elénk, ki más, mint maga a fociedző, akinek az előbb jutottunk el a bicepszétől a farkáig. Ezért kényszeredetten az arcába fúrtam a szemem, nehogy véletlenül más tájakra kalandozzon a tekintetem.

A férfinek szőke, göndör haja volt, akárcsak az angyaloknak, hamiskás mosoly ült a képén, és kék szemével éppen Nórát vetkőztette. Így pillantásából kiolvastam, az ő gondolatai sem éppen szalonképesek. Szerencsére rám se hederített, aminek főként azért örültem, mert ilyenkor ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy zavarba hozzam barátnőmet. Mondjuk azzal, ha a tekintetem mégiscsak délre vándorol. Az meg irtó ciki lett volna.

Szerencsére az edző már sietett is a tanáriba, majd az abból jobbra nyíló igazgatói irodába.

– Ah, ezt a férfit! Egyet füttyentene, és én minden méltóságomat sutba dobva rohannék hozzá – pihegett Nóra, az edző után bámulva.

– Nyugi! Rád most a tisztasági betétek és az oltások várnak – próbáltam őt kizökkenteni felajzott hangulatából. – Varázsold le a képedről azokat az átlátszó gondolataidat, mert a gyerekek nem fogják érteni, mi baja az iskolanővér néninek – kuncogtam.

– Jaj, Magda! Néha úgy teszel, mintha a múlt századból jöttél volna – forgatta a szemét. Ha tudná az igazságot!

– Valójában a múlt század előttről – kontráztam rá, kuncogva, mintha viccelnék. Pedig dehogy vicceltem! Ez volt a színtiszta igazság. 1889-ben születtem itt, Budapesten. Bár akkortájt nem pont így festett a város, mint most…

Az első nagy háború első évében haltam meg. Vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy alakultam át. Aztán velem együtt a világ is megváltozott. A többi pedig immár történelem.

            Nóra csak nevetett a megjegyzésemen, majd ismét lesütötte ábrándos tekintetét, mely a tanári felé vándorolt, ahonnan szerencsére nem jött elő a fociedző. Kart karba öltve ballagtunk le a szürke lépcsősoron, egészen a földszintig.

– Na és mi a helyzet Adorjánnal? Sose beszélsz róla – csóválta a fejét Nóra rosszallóan. – Pedig szerintem lenne mit mondanod – vigyorodott el kajánul.

– Mit mondhatnék? Visszajött New Yorkból, így ma például együtt vacsorázunk. Azt mondta, elvisz egy különleges étterembe, de ennél többet nem tudok – vontam meg a vállam.

– Jaj, ez olyan romantikus! – rebegtette Nóra jókora, fekete szempilláit. – Ha szeretnéd, előtte átugrok és kisminkellek, meg megcsinálom a hajad.

– Sajnos nem megy. Időpontom van… valahova – haraptam el a mondat végét, elvégre csak nem mondhattam azt Nórának, hogy a forrasztókhoz megyek. Meg kellett javítaniuk rajtam azt a fegyvert, amit tegnap a demérc kapott szét a karmaival. Persze Nóra se most jött le a falvédőről, nem kerülhettem el a további kérdéseket. Átkoztam magam a szószátyárságomért.

– Hová? Nekem bármit elmondhatsz – kacsintott rám bizalmasan. Mély levegőt vettem, és jobb híján ezt feleltem:

– A nőgyógyászhoz.

– Pont aktuális, azelőtt, hogy Adorjánnal töltesz egy újabb éjszakát – nevetett Nóra teli szájjal.

– Hagyd már! – ütöttem gyengéden könyökön, aztán csak a fejemet ráztam, amint kibukott belőlem is a halk nevetés. – Csak rutinvizsgálat. Nem gyereket tervezek, vagy ilyesmi – pirultam fülig.

– Viszont itt az ideje, hogy összeköltözzetek – tértünk vissza ahhoz a témához, amihez elég sokszor szoktunk mostanában, és nem csak Nórával. – Ott az a nagy ház, amiben élsz, Adorjánnak is van lakása Budán. Szeretitek egymást, akkor meg mi a fenére vártok? Tök gazdaságtalan…

– Marci, ne futkározz a folyosón! – csendült a hangom, mivel leértünk a földszintre, ahol a gyerekek, mint a megtébolyult vad, összevissza futottak, holott ezerszer el lett nekik mondva, mennyire balesetveszélyes. Na, mindegy. Nekem épp kapóra jött. De amint visszafordultam Nórához, ő továbbra is kérdőn nézett rám.

– Tudod, hogy Adorján fél a pókoktól. Lucas meg…

– Tátrai Magdaléna! Te most komolyan azt akarod nekem bemesélni, hogy inkább egy szőrös, gusztustalan pókot választasz egy törődő, kedves pasas helyett? Tényleg nem hiszem el, hogy ezt csinálod!

Épp jókor szólt a csengő a folyosón, így kénytelen voltam Nórát válasz nélkül faképnél hagyni. A termünk kétlépésnyire volt az emeletre vezető lépcsőtől, így hamar beértem, és hangosan megkértem mindenkit, hogy legyen kedves leülni a fenekére, és elővenni a füzetet meg a könyvet.

            Az órák végeztével Bea váltott, akivel együtt vittük a harmadik osztályt. Ő már túl volt az ötvenen, így lassacskán közeledett a nyugdíjhoz. Egyébként nagyon kedves nő volt, akire bármikor számíthattam, ha tanításról, helyettesítésről vagy bármilyen tanácsról volt szó. Vékony alkata majdnem elveszett a gyerekek között, barna haja a füle mögé simult, és szemüveget viselt. Kedvesen és megértéssel viszonyult mindenkihez, még hozzám is. Szerettem vele dolgozni. Aznap is ráhagytam a gyerekeket, amikor „nőgyógyászhoz”, vagyis a forrasztókhoz indultam.

            A Keletitől 4-es metróval értem a Fővám térre, így a Vásárcsarnok cirádás, arany-zöld tetejű, barnás színekben játszó bejáratához. Kétszer összeérintettem a barna pigmentfoltot a tenyeremen, így alakultam át Lénává. Ekkor hasított a hátamba újra a karmolás fájdalma, amivel előző este a demérc illetett. Aztán kezemet a bejáratot szegélyező, fehér oszlopokhoz érintettem.

Mély levegőt vettem, és beléptem az óriási épületbe. Ezúttal nem különféle zöldségeket, gyümölcsöket, húsokat árultak a csarnokban, hanem egy részét küzdőtérré alakították, míg a másik részén forrasztók dolgoztak.

            Minél hamarabb el akartam hagyni a ringeket és oldalt felakasztott bokszzsákokat, ugyanis Áron vezette az edzéseket, így toborzott magának katonákat. Még egy kiadós verésre is nagyobb szükségem lett volna, mint rá, és arra, hogy megszólítson. De amint meglátott, kivetette rám a hálóját.

– Léna! Barátom, de jó, hogy jöttél! – színlelt kedvességet. Meggyorsítottam lépteim, de sajnos ez sem segített, mivel Áron azonnal a ringen kívül termett, széles vigyorral arcán mért végig. – Gyere, táncolj velünk odabent – bökött a ringre.

– Két dolgot mondhatok – húztam fel magam a teátrális viselkedésén, amitől sokan felzúgtak, összenéztek, de aztán kíváncsian várták a válaszom. – Először is, nem vagyok a barátod. Másodszor pedig szerintem mindketten jobban járunk, ha keresel magadnak mást, akivel szórakozhatsz. Ha már ennyire össze akarod veretni magad…

– Lénus! Ne legyél már ilyen morci. Nem tettem semmit, amiért ennyire utálsz. Vagy talán félsz, hogy megdöntöm a rekordod? – vigyorgott.

Pillantásom öntelt arcáról a ring fölött húzódó táblára vetült, ahol azok a sokjegyű számok álltak, ahány demércet bekasztlizott, esetleg megölt az adott neonkatona. Nem én kértem, hogy kerüljek fel a táblára, amin ott volt a nevem. Méghozzá a legmagasabb pontértékkel.

– Felőlem meg is eheted a táblát. Nem érdekel – próbáltam kikerülni őt, de nem hagyta. Megragadta a karom és megállított. Bizsergett bennem az indulat, amit vissza kellett tartanom. Legszívesebben lerúgtam volna őt magamról, mégis visszanyeltem dühömet. – Engedj! Ma nem harcolni jöttem, hanem a forrasztókhoz.

– Igaz, ott az a csúnya seb – veregetett hátba lapát tenyerével, amitől ismét a lapockámba nyilallt a sérülés fájdalma.

Még szerencse, hogy a demércek harapása és karmolása nem hat ránk. Olyan, mint valami idegesítő szúnyogcsípés, vagy elvakart seb, de nem halunk meg tőle. Mindenesetre a demérceknek is megvan a maguk fegyvere ellenünk, ami szerencsére elég nehezen alkalmazható.

– Sokan csalódottak lesznek, ha most meghátrálsz. Lennének bőven, akik kiállnának ellened – erősködött tovább Áron.

            Pillantásom rávetült két zöld neonpáncélt viselő nőre. Egyiküknek csokoládé bőre volt, a másik fehérbőrű volt, szőke hajjal, amit átjárt a zöld fény. De nem az ő pillantásuk miatt adtam be a derekam. Ott volt Lilla, az egyik leendő forrasztó, aki sokszor elcsászkált, hogy nézze a neonkatonák erőfitogtatását. Tudtam, csalódott lenne, ha nem mutatnék valamit. Bemásztam a ringbe.

            Kihúztam magam, egyik lábamat előrevetettem, karomat felemeltem, az öklöm így az arcom elé került. Miután támadóállásba helyezkedtem, a két nő egyszerre indult meg felém. Az egyik rám küldött egy zöld neonnyilat, ami a fejem mellett suhant el. Ezt azzal jutalmaztam, hogy megragadtam és eltörtem támadóm karját. Amint a szőke fájdalmában térdre esett, egy zöld lándzsa suhant el a derekam mellett. Megkapaszkodtam benne, az égbe emeltem a lábam, és egy határozott mozdulattal arcba rúgtam a csokibőrű nőt.

A szőke feltápászkodott és elég dühös volt ahhoz, hogy nekem essen. Arcon könyököltem, majd hasba rúgtam, így ismét a földre került. Kihúztam a neonlándzsát a földből, a csokibőrű nő mögé kerültem, a lándzsa rúdját pedig a nyakához illesztettem. Kész voltam végzetes csapást mérni rá.

3.

A csokibőrű nő a torkához kapott, hogy elemelje onnan a pengét. Megpróbálkozott azzal, hogy hátrafejel, és én attól majd elengedem őt… Na, persze!

A fülébe súgtam:

– Elég volt?

Még pár másodpercig ficánkolt a lándzsa nyelének fogságában, de aztán belátta, nincs mit tennie, így kettőt dobolt a lándzsán, és feladta.

Ő is köhögve esett térdre, amint elengedtem, míg én feléje hajítottam a fegyvert, ami egyenesen az arca előtt elsuhanva állt a földbe.

– Még valaki? – pislogtam körbe, de mindenki lesütötte a tekintetét. Aztán Áronhoz léptem, és tőle is megkérdeztem:

– Esetleg te? Vagy még jobban megsínylené az egód, ha ismét elpicsáználak?

– Az véletlen volt! Megcsúsztam, és… – magyarázkodott zavartan.

– Aha. Mesélj még! Maradjunk annyiban, szólsz, ha készen állsz az újabb vereségre – hagytam ott a ringet, és azonnal Luluhoz, a forrasztómhoz indultam.

            A terem másik végében egy-egy asztalnál dolgoztak a forrasztók. A külön kialakított bokszokban székek, masszázságyak álltak. Lulu feketebőrű, rövid hajú, csodás nő volt. Mosolyogva köszöntött. Mindketten keresztbe fektettük mellkasunkon a kezünket és meghajoltunk. Ez volt nálunk az üdvözlés.

– Rég láttalak – mondta, de szavai nem szemrehányásként hangzottak, inkább mintha hangot adott volna a hiányomnak.

– Nos, mostanság nem sérültem…

– Tehát nem új fegyvert akarsz, hanem hogy beforrasszam neked a régit – összegezte Lulu a mondandómat kissé csalódottan, mire odaszökkent hozzánk a tizenhárom-tizennégy év körüli lánya, Lilla is, aki miatt az előbb hajlandó voltam belépni a ringbe.

– Annyira jó voltál, hogy mindkettőt legyőzted! Eszméletlen – ámuldozott Lilla. – Én is olyan akarok lenni, mint te!

– Lilla – szólt rá Lulu. – Neked, tudod, mi lesz a dolgod.

– Igen, anya. Hogy én is unalmas, szürke forrasztó legyek, mint te – piszkálta fekete cipőjének orrával a csarnok kövezetét. Mindketten barna, kényelmes ruhát viseltek, és valóban szürke egérnek tűnhettek volna, de a nyakukban lógó kristálylánc miatt ők is hozzáférést kaptak a kristálytérhez. Nélkülözhetetlen feladatuk volt, amit ezen a ponton ki is kellett hangsúlyoznom.

– Anyukádnak fontos a munkája. Nélküle mi, neonkatonák nem tudnánk boldogulni. Nem lennének fegyvereink. Hatalmas és jelentős tudás az, amit felhasznál arra, hogy fegyvereket készítsen nekünk, és aztán a bőrünkbe forrassza őket. Ha ő nem lenne, a világot demércek, maga a sötétség és káosz uralná.

– Tehát ha az utolsó demérc is meghal, akkor nem lesz már a világon több bűn és bűnözés? – kérdezte a lány elkerekedő, csokoládébarna szemekkel, melyekben az ember legszívesebben megmártózott és naphosszat dagonyázott volna.

– Inkább hagyd Léna nénit, és hozd ide a forrasztópákát! – utasította az anyja a csillogó szemű gyereket. Közben leültem egy székre, karomat a támlának döntöttem, és összeszorított fogakkal tűrtem, ahogy Lulu a lapockámnak esik. Olyasmi érzés volt, mint a tetoválás, csak a tű keltette fájdalmat vagy ezerszer megszorozva.

Lilla nem tágított mellőlem, ezért úgy döntöttem, mindenkinek jobb, ha válaszolgatok a lány kérdéseire, mint hogy csikorgó fogakkal tűrjem a kínt. Elvégre Lulu és Lilla körülbelül egy éve kerültek a forrasztókhoz, így újnak számítottak. Azóta készített nekem pár fontos fegyvert. Az egyik egy ragadozónövényre, vagyis a Vénusz légycsapójára hasonlított, de erről majd később…

            Pihegve beszéltem, így a lány pillantása felém irányult, és érdeklődve hallgatta szavaim:

– Az emberekben sok-sok ideje ott lakoznak a bűnök. Csupán a mérték nem mindegy. A demércek rákapcsolódnak az ember aurájára, ráveszik, hogy minél gyakrabban beleessenek ugyanabba a bűnbe. És ha ez megtörténik, ők abból táplálkoznak. Mondok egy példát. Az emberek alapból hajlamosak időnként torkosnak lenni. De ha egy torkosság-demérc kapcsolódik rá, akkor emberünk elkezd egyre többet és még többet enni. Nem bír leállni, így a demérc emberünk energiájából táplálkozik. Ha pedig elég nagyra nőtt, akkor osztódik és szaporodik. Mindegyik demérc veszélyes a maga módján, életeket tesznek tönkre, még ha nem is ölik meg az áldozatot.

– És van gyilkosság-demérc is? – kérdezte Lilla megborzongva. Elgondolkodtam, nem válaszoltam neki azonnal, aztán megráztam a fejem.

– Nincs. De a demércek mutálódnak. Nem hallottad az istenek és a kristály történetét? – ráncoltam a homlokom, de Lilla megrázta a fejét.

– Talán nem most kéne – hagyott Lulu két szusszanásnyi időt a forrasztások között.

– De én tudni akarom! Anya, légyszi! – kérlelte őt Lilla, aztán Lulu egy bólintással jóváhagyta, hogy beavassam. Talán sikerült meggyőznöm arról, jobb, ha Lilla is tudja a teljes sztorit, mivel akkor talán kevésbé akar majd neonkatonává válni.

– Jól van – kezdtem bele, amikor a fájdalomtól épp nem csikorogtak a fogaim. – Kezdetben az emberek az istenekkel együtt éltek a világban. Az emberek ekkor még makulátlanok voltak, nem voltak bűneik. A kilenc istenség pedig velük élt és alakította, formálta a földfelszínt, hogy az embereknek alkalmas legyen az életre. De az egyikük többet akart. Uralni akarta az emberiséget. Felvetette az ötletet a testvéreinek is, és közülük heten az oldalára álltak. Csupán egy maradt, aki ellenezte bátyja szörnyű javaslatát. A hét istenségből lettek az első demércek, a hét főbűn képviselői: a kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és a jóra való restség demércei.– Ennél a pontnál késként nyilallt hátamba a fájdalom. Lulu bocsánatot is kért, de én megráztam izzadságtól gyöngyöző fejem. – Aztán az évezredek során elkezdtek mutálódni, így alakult ki például a stressz-demérc, vagy függőség-demérc, mint a torkosság kistesója.

– És mi lett azzal, aki felbujtotta az isteneket az emberek ellen, és persze azzal, aki ellenállt? – kérdezte Lilla őszinte kíváncsisággal szemében.

– Az a testvér, aki rávette a többieket, hogy az emberek ellen forduljanak, lett a demérckirály. Ő az összes demérc ura. Állítólag nem kell rákapcsolódnia senkire, mivel az összes demérc, miközben táplálkozik, egyben a királyuknak is adózik.

– Tehát amíg a király él, addig léteznek demércek… – következtetett Lilla. – És fordítva? Ha a demérckirály meghal?

– Valószínűleg azzal megszűnnének a demércek is – spekuláltam, hiszen ezt már számtalanszor végigzongoráztam a fejemben. Lilla láthatta rajtam, így elkerekedő, rémült, csokibarna szemekkel pedzegette:

– Te meg akarod ölni őt, igaz? – Láttam a félelmet a tekintetében, ezért kénytelen voltam diplomatikus választ adni.

– Nem olyan egyszerű közel kerülni hozzá, de nem lenne rossz egy demércek nélküli világban élni, még ha azzal meg is szűnne a munkám – mosolyodtam el a gondolattól.

– És mi történt azzal, aki ellenállt? – kanyarodott vissza Lilla a történet elejéhez.

– A testvérei megpróbálták elpusztítani őt, és majdnem sikerült is. De aztán az istennő ezerszín kristállyá változott. Az ő egyik darabja él tovább bennem, és az itteni harcosokban – pillantottam körbe, mire Lillának leesett az álla, és ő is csodálkozva vezette végig pillantását az egybegyűlteken.

– Hűha – hallatott csupán ennyit.

– Kész vagyunk – emelte el Lulu a forrasztópákát a hátamtól. Kijelentése zene volt füleimnek.

– Egyszer majd remélem, én is méltó leszek az istennő kegyére – somolygott Lilla huncutul.

– Már most az vagy. Különben nem lennél itt – mosolyogtam vissza rá, míg végigcirógattam a követ a nyakláncán. – Csak a méltók viselhetik az istennő ajándékát – összegeztem. Azt persze nem tettem hozzá, hogy ezzel az átkát is magukkal hordozzák. Hiszen ez az életforma egyszerre áldás és átok. Még egy kettősség Budapesten… Persze a világban máshol is voltak demércek és neonkatonák, de sehol sem akkora koncentrátumban, mint ezen a helyen.

Elmerengtem, így nem vettem észre, hogy Lilla megfogja a kezem.

– És te leszámolsz az összessel, igaz? Egy nap megtalálod a demérckirályt és megölöd, ugye?

– Azon leszek – ígértem neki. – De mint mondtam, nem olyan egyszerű… Nemcsak azért, mert fogalmam sincs, hol keressem, hanem azért is, mert amint véget értek a nagy háborúk, beköszöntött a béke.

– Miféle béke? – kérdezte Lilla, miközben Lulu csak a fejét ingatta, mintha eddig direkt nem beszélt volna a lányának a történelmünkről, melynek a forrasztók is a szerves részét képezik. Mély levegőt vettem, és inkább az anyának, mint a lánynak mondtam:

– Megérdemli, hogy tudja. Elvégre ő is ebben a világban él…

– Na, nem bánom – préselte ki magából Lulu, bár mosolya nem tűnt túl őszintének.

– A nagy háborúk – pillantottam le Lillára – olyan sok áldozatot követeltek mindkét oldalon, hogy kénytelenek voltak békét kötni. A demérceknek tilos halálba hajszolni az embereket, tilos gyilkolni, mert ha megpróbálják, fellépünk ellenük – jutott eszembe az éjjeli jelenet. – Viszont már mi sem vadászunk rájuk. Hagyjuk, hogy bizonyos keretek között az embereken élősködjenek.

– És a neonkatonákon, meg a szenteken? – pislogott rám Lilla érdeklődve. Nem akartam neki őszintén válaszolni, mivel nem volt célom, hogy pánikot keltsek. Lulu is idegesen rágcsálta a szája szélét, így mély levegőt vettem, és ennyit mondtam:

– Egyetlen szent vagy neonkatona sem bűntelen, még ha az előbbiek hajlamosak ezt is hinni magukról. De hozzánk nem tudnak demércek kapcsolódni. Úgyhogy nyugi – érintettem a nálam úgy egy fejjel alacsonyabb lány állához a kézfejem. – Köszönöm – siklott át pillantásom Lulura, akinek kifizettem a szolgálatait. Nem akarta elfogadni, hiszen volt máshonnan rendes fizetése, de én ragaszkodtam hozzá, hogy kapjon némi kárpótlást a tegnapi zsákmányomból szolgálataiért cserébe.

Igyekeztem a lehető legkevesebb feltűnéssel elhagyni a csarnokot, de sajnos nem sikerült. A szőkeség, akit legyőztem, halálos pillantásokat vetett rám, miközben ő is az egyik forrasztó keze alatt ült. A csontok forrasztása még fájdalmasabb folyamat, mint a fegyvereké. De igyekeztem nem venni tudomást gyilkos pillantásairól, sem pedig a ring felől érkező bekiabálásokról, amikor visszavedlettem Magdává, és elhagytam a csarnokot.

Este az Operaház előtt, az esernyőm fedezékében álltam, és elnéztem az épület mellett fekvő kőszfinxeket. Nem éppen szokványos építészeti megoldás volt, hiszen kebeltájon bőven el voltak látva, legalábbis nálam sokkal jobban. Ezek a fura, egyiptomi lények őrizték Budapest egyik nevezetességét. Éppen azon gondolkodtam, mekkora lenne már a neonképességemmel meglovasítani az egyiket, mint előző este a lovat, amikor megpillantottam egy fekete esernyőt, és alatta a felém közeledő alakot.

Adorján magas volt, barna hajú, állát csupaszra borotválta, kedves mosoly ült arcán. Én is elmosolyodtam, amikor megpillantottam őt. Az esernyőink összeütköztek, amint közelebb hajolt hozzám, hogy csókkal üdvözöljön.

– Szia! Bocsi a késésért, de bent kellett maradnom az irodában.

– Semmi gond – mosolyodtam el én is, majd pillantásom ismét a szfinx felé vándorolt. – Addig megcsodáltam az Operaház nyújtotta látnivalókat – kuncogtam. Adorján is a szfinx felé fordította tekintetét, aztán zavartan lesütötte.

– Érdekes szobor – mondta, majd kabátja rejtekéből elővarázsolt egy virágcsokrot. Volt benne kála, meg valami lila virág is, aminek nem jutott eszembe a neve. Talán szegfű lehetett. – Tudom, a rózsát nem szereted. Ezért hoztam neked ezt.

– Nincs bajom a rózsával, csak kicsit elcsépelt virág – vontam vállat, majd elfogadtam a csokrot, belekaroltam Adorján feszes izmaiba, és együtt indultunk el a közeli étterem felé, a szakadó esőben. Elmosolyodtam, amikor megpillantottam a Magic nevű helyet, amelyet a Harry Potter világa ihletett.

– Azt mondták, könyvmolyoknak kötelező – magyarázta Adorján, a piros feliratra pislogva.

– Akkor nekem találták ki – mosolyogtam magabiztosan, bár már rég nem vettem új könyvet a kezembe. Egyszerűen nem volt rá időm a tanítás és éjszakai műszak mellett. Volt, hogy éjjelente kiszöktem Adorján ágyából, hogy elkapjak egy-egy tilosban járó demércet. És persze volt, hogy rajtakapott. Ekkor azt hazudtam, hogy nem tudtam aludni, és kimentem olvasni. E miatt a hazugság miatt mindig tartottam magamnál könyvet, és bizonyos időközönként váltogattam is őket, de a zöméről meg nem tudnám mondani, miről szólnak.

            Mindenesetre boldogan léptem be Adorján oldalán a zsúfolt étterembe, ahol képek lógtak a falon, a plafont villám szántotta végig, mindenfelé mágikus tárgyak dekorálták a helyiséget. A szomszéd szobában dementor lógott alá, a galérián pedig gyertyák szálltak szinte láthatatlan zsinóron, megformálva az étterem nevét. A helyiséget étkészletek szakadatlan csörömpölése töltötte meg.

Az asztalunkhoz kísértek, és hamar felvették a rendelésünket. Én Hisztéria főzetet kértem, és Adorján is ennél maradt. Amikor elkészültek az italaink, hoztak egy füstölgő üstöt is, tetézve a varázslatos hangulatot, mely persze a mi varázsszavunkra kezdte magából ontani a sűrű ködöt. Ezután mindketten belemélyedtünk az étlapba. Amint sikerült választani, leadtuk a rendelésünket.

– Mesélj, milyen volt New Yorkban! – pislogtam kedvesen Adorjánra. Az ünnepekkor nem volt otthon, mivel a cége kirendelte őt a Nagy Almába, főként kapcsolatokat építeni, de valójában szórakozni. Idegenvezetővel járták a várost, megnézték a fő nevezetességeket, még meccsre is elvitték őket.

Hosszan ecsetelte az élményeit, amit igyekeztem érdeklődve végighallgatni. Rájöttem, tényleg nagy élmény lehetett neki. Egyébként informatikus volt, és olyan rendszereket tervezett, amelyek gyakorlatilag gyárakat üzemeltetnek az egész világon. És ez a fajta továbbképzés tovább is élesítette elméjét. Büszke voltam rá, hiszen ha valaki, Adorján megérdemelte, hogy jól menjen a sora. Mindig nagyon figyelmes és kedves ember hírében állt, aki a tenyerén hordozott. Úgy éreztem, nem csak a munkáját, engem is imád.

            Amikor azon agyaltam, vajon a hamburger után belém fér-e még egy gofri is, rátértünk arra, mi minden történt velem. Nem bántam, de nem volt sok mesélnivalóm. Otthon karácsonyoztam, Lucasszal kettesben. Éjjel demérceket hajkurásztam, nappal pedig úgy csináltam, mint minden normális ember. Karácsonyfát díszítettem, sütöttem-főztem. Egyik nap Nóra is átjött, akkor őt is megvendégeltem. Bár rendeltem az ételt, mindenki jobban járt így. És persze olvastam. Az ünnepekkor és iskolaszüneti napokon van egyedül időm olvasni, de az meg édeskevés. Főleg ahhoz a könyvmennyiséghez képest, amit behazudtam Adorjánnak. Elhatároztam, hogy beérem magam, de ez maga volt a lehetetlen küldetés.

Miközben elfeleztük a gofrit, azt a regényt ecseteltem neki, ami legújabb alibimként szolgált.

– Azt hittem, már két éve olvastad – ráncolta a homlokát, tetten érve engem.

– Igen. – Szörnyen zavarban éreztem magam. – De újraolvasós vagyok – hazudtam. Ha én egyszer ráveszem magam, és elolvasok valamit, akkor nincs az az isten, hogy újra elolvassam, hacsak nem egy másik nyelven, nyelvgyakorlás céljából. Lehet, azért, mert sokszor csalódtam. Amelyikre úgy emlékeztem, hogy olyan regény, amitől első olvasásra eldobtam az agyam, másodszori olvasásra már nem volt érdekes, nem ugyanazt az élményt adta, mint elsőre. Úgyhogy minek ezzel kínozni magam?

            Adorján szerencsére nem akadt le ennél a témánál, ugyanis leintette a pincért, és fizetett. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő rendezze a számlát, akárhogy is tiltakoztam. Végül kénytelen voltam beadni a derekam.

– Ha van kedved, átjöhetnél – ajánlottam fel.

– Khm, igen. De mi lenne, ha inkább hozzám mennénk? – kérdezte Adorján minden igyekezetét beleadva, hogy eltitkolja, Lucas miatt nem akar átjönni. Elfogadtam, és rábólintottam.

Az étteremből kilépve éppen próbáltuk betájolni magunkat, amikor megcsörrent a telefonom. Nem volt elmentve a szám, de elég volt csak ránéznem, hogy tudjam, ki keres. Mély levegőt vettem, miközben Adorján várakozóan figyelte, miként reagálok a hívásra.

– Igen? – vettem fel. Tivadar szólt bele a vonal túlsó végén.

– Jó estét, el tudna jönni a Vásárcsarnokhoz? – érkezett a sürgető hang.

– Miért? Mi történt? – kérdeztem érdeklődve.

– Gyilkosság. Mindent megért, ha ideér. Siessen – sürgetett a nyomozó hangja. Tivadar ugyanis rendőr volt, azon kevesek egyike, akit a szentek beavattak a neonkatonák és demércek ügyleteibe. Úgy tudtam, Magyarországon ő az egyetlen.

– Jó, indulok – bólintottam rá, még ha nem is látta, aztán kinyomtam a hívást.

– Ki volt az? – kérdezte Adorján.

– Én… – hezitáltam. – Nóra. Összeszűrte a levet a suli fociedzőjével, aki kikosarazta, és most teljesen maga alatt van.

Csúnya, gonosz, hazug Magdaléna! Hogy ez mekkora kamu! Rossz, de szükséges adaléka az életemnek.

– Mennem kell, hogy összekaparjam őt.

– Elvigyelek? – kérdezte Adorján.

– Nem kell, köszi. Te is metróval jöttél – vontam vállat.

– Igaz, de szívesen elkísérlek…

– Köszi, de tényleg nem szükséges. Ígérem, hamarosan jelentkezem, és mindent bepótolunk – adtam az arcára egy puszit, aztán kénytelen voltam gyalog elindulni az Arany János utca felé, hogy ott metróra szálljak, majd átszálljak egy másik földalattira, és ismét a Fővám térre jussak.

Eszembe jutott a nemrég megölt veszély-demérc, de el is hessegettem a gondolatot. A rendőrség addigra már lezárta a járdát, melynek közepén, majdhogynem a Vásárcsarnok bejáratánál, egy nő feküdt.

            Már dolgoztak a helyszínelők, elterelték a bámészkodókat, és a nyomozók is munkához láttak. Egyikük, egy igazán jóképű férfi, Tivadar, felém indult. Öltönyt viselt, borostás, kissé francia nemeseket idéző arca szigorúan festett, kék tekintete rám meredt. Barna, vállig érő haját a füle mögé tűrte, amint odatoppant elém.

– Tessék, ezt vegye magára – adott a kezembe egy BRFK logóval ellátott tanácsadói jelvényt.

– Önnek is szép estét, Szászfai Tivadar nyomozó – soroltam a rendőr titulusait, amint felvettem vele a tempót. – Miért hívott?

– Nem sokkal fél nyolc után hívtak ki bennünket ezért – emelte fel a bámészkodókat elzáró szalagot előttem, hogy én is azon belülre kerüljek, és megszemléljem az áldozatot. Többen érdeklődve méregettek engem, de nem szóltak, mintha kérdéseiket elháríthatta volna a mellemre szegezett jelvény, mely jogot adott arra, hogy én is a helyszínen legyek.

            Az út felől mentőautó parkolt, vörös-kék-fehér villogóval a hátán állt némán, mintha ő maga is tudná, nincs már több dolga. Ugyanis a nő a hasára fordulva, a karján feküdt. Kese haja az arcába omlott, de nem is igazán az arca volt, ami érdekelt. Az egyik cipője fél méterre hevert a holttesttől, amit a helyszínelők éppen bezacskóztak. Bőrszínű harisnyáján keresztül tisztán látszott, hogy a talpán fekete pontok virítanak, mintha apró, sötét gyöngyökbe lépett volna, melyek a bőrére tapadtak.

– Ezért hívtam – magyarázta Tivadar. – Gondolom, ismerős.

– Igen – bólintottam. – Egy demérc ölte meg – szívtam a fogam, mintha nehezemre esett volna a beismerés.

Amióta megköttetett az egyezség, nem fordult elő gyilkosság. A törékeny béke hajszálon függött. Bár tudtam, arra kellene gondolnom, ha háború lesz, újabb esélyt kapok arra, hogy levadásszam a demérckirályt. Mégsem ez villogott lelki szemeim előtt. Elhomályosuló pillantásom egyre a nő talpát borító, fekete pontokra szegeződött. Hirtelen ott találtam magam több mint egy évszázaddal ezelőtt a hídon, darabokra tört szívvel…