1. fejezet
Nadie
Hamburg, július 3.
A színpadok felől áramló hangos zeneszámok szürreális keveréket öltöttek. Mintha külön kis univerzumok szirénénekei töltötték volna be a teret. Megerősödtek, szárnyra kaptak, míg a másik színpadok felől érkező szirénénekek gyengültek, elhaltak, ahogy az ember közelebb ért a világot jelentő deszkákhoz.
Még derengett az ég alja, de már későre járt. A Hamburg vonzáskörzetéhez tartozó kis település eléggé északra feküdt ahhoz, hogy lakói nyáron sokáig élvezhessék a szürke borongást, vagy a napsütéses estéket, mielőtt még a Nap – belefáradva a szórakozni vágyók tömegébe és a hangzavarba – alábukott nyugaton.
Újabb káros szenvedélyt jelző lámpa gyulladt; felizzott egy cigarettavég. Sűrű füst kísérte az éjszakát megtörő szikrázást. A cigit tartó női kéz megremegett, gazdája megpróbálta betájolni magát, de szörnyen égett lehorzsolt térde. Kóválygott a feje, persze az alkoholmennyiség is tehetett arról, hogy nehezen ismerte ki magát a fesztivál területén.
Kihúzta magát, kisöpörte kék szeméből szőkésbarna, itt-ott inkább szőke tincseit, megigazította magán szűk, fekete, combközépig érő ruháját, és megpróbált eligazodni a színes forgatagban. Mivel az éjszaka leszálltával az idő is hűvösre fordult, összehúzta magán bőrkabátját. Újra átszűrődött acélbetétes bakancsának dobogása a fesztivál alapzaján. Mintha a kezében izzó cigaretta vezette volna őt útján, ment egyenesen a feje után.
Hátra-hátrapillantott, de csak az éjszaka árnyai követték őt. Aztán véletlenül nekiment valakinek. Egy japán stílusú, felül fekete, alul rózsaszín hajú, fültágítót viselő csaj került elé a semmiből. Bocsánatot sem kért, amint az ütközés után kitért az útjából, és érdektelenül lépdelt el az egyik sört áruló bódé mellett. Máshol különböző ételek illata vegyült a nehéz levegőbe. A cigarettázó nő gyomrát idegesség töltötte ki, így az étel puszta gondolatától is rosszul lett. Olyan helyre akart jutni, ahol kicsit összeszedheti a gondolatait.
Maga sem tudta, hogy került oda, talán a kezében lévő, szikrázó csillag vezette; egy ismeretlen koncertre keveredett. Először csak a sok nő tűnt fel neki, akik hangosan kiabáltak, élvezték a műsort, bárki is zenélt. Úgy gondolta, tökéletes helyen van ahhoz, hogy egy kicsit belevegyüljön a fesztiválozók tömegébe, és összeszedje magát. Minden porcikája sajgott, mintha alaposan összeverték volna, de nem ez volt az első részeg estéje, mely húzósra sikerült. Hozzá volt szokva, hogy az alkohol ördögi befolyása alatt öntudatlan állapotba kerül. Amikor csak úgy maguktól történnek dolgok… Egészen fiatalon keveredett bele az underground életbe, ami azóta sem eresztette.
Néhány, inkább diszkóba, mint rockkoncertre illő csaj ugrált mellette. Úgy rajongtak a zenekarért, mintha legalább Iggy Popot látta volna a színpadon. Legalábbis utoljára a popikon koncertjén őrjöngött ennyire.
Látta, néhány szemrevaló fickó áll a világot jelentő deszkákon, akik egészen hallgatható zenét csinálnak. De az őket övező őrületre nem talált magyarázatot. A körülötte lévő nők egyenesen megőrültek a srácokért. A szemét forgatta a rajongók láttán, de aztán belemerült a zenébe.
Már-már elkezdte élvezni a helyzetet; bakancsával dobolt a zene ritmusára. De azért a biztonság kedvéért hátra-hátrapillantott. Mintha megelevenedni látná az éjszakát, egyre csak sűrűsödött a csontjaiban az érzés, miszerint jó lenne kereket oldani. Gyűlölte, ahogy a paranoia elhatalmasodik rajta, ezért nyugalomra intette magát. De valahogy ettől sem lett jobban. Folyamatosan úgy érezte, figyelik. És amíg fürkésző tekinteteket érzett a tarkóján, esélytelen, hogy átgondolja, mitévő legyen.
Ezért inkább átnyomakodott a szilikoncicák gyűrűjén, egészen a színpad mögötti részhez. Mindent megadott volna egy gin-tonikért, de szóba se jöhetett, hogy földi halandóként sorba álljon az egyik bódénál, ahol alkoholt mérnek. Ezért inkább úgy döntött, meg sem áll a backstage-et eltorlaszoló izomkolosszusokig.
– Húzás van, kisanyám – adta az egyik röviden és tömören az értésére, hogy nemkívánatos személy.
– Kinek? Neked vagy nekem? – emelte fel a csuklója körül feszülő VIP karszalagot, ami még a Pápához is szabad utat nyitott volna, ha éppen ott misézett volna.
A nagydarab, kopasz fickó elhúzta a száját. Látszott rajta, nem szívesen tesz eleget a kérésnek. Mégis arrébb lépett, jelezve, hogy a későn jött vendég bebocsátást nyerhet a szentélybe, melyet legalább úgy őriztek, mintha maga a Szent Grál lenne odabent.
A backstage-ben különféle kamionok, sátrak álltak, a színpadhoz közel pedig egy külön, privát kocsmarészt alakítottak ki a fellépők és azok hozzátartozói, barátai, kollégái számára. Meg persze azoknak, akik megfizették a belépés árát.
Őt egyáltalán nem érdekelték a sztárok, csak a saját gondolataival foglalkozott. Tudta, hogy azok rendezéséhez elengedhetetlen egy pohár gin-tonik. Odalépett a pulthoz – aminél csak néhány, számára ismeretlen ember lézengett –, hogy kérjen egy pohárral, de a pultos tudomást sem vett róla.
– Baszki! – káromkodott, majd átnyúlt a pulton, és elővett egy üvegpoharat, hogy megszemlélje rajta visszatükröződő arcát, mely torzan ugyan, de felfedte vonásait. Ehhez a mozdulathoz arrébb is söpört egy, a pultra hányt kabátot, melyen különféle felvarrók, kitűzők sorakoztak. Az üveg valamennyire hűen visszaadta telt ajkait, helyes vonásait, az orrcimpáiban ülő két karikát, tágra nyílt, sötétkék tekintetét, melyet a helyiség romantikus fényei és a pohár felülete azért torzított valamennyire. Nem látott az arcán semmi szokatlant, ezért visszatette a poharat, és türelmet erőltetve magára várta, hogy végre kiszolgálják.
A koncert már a végéhez közeledett. Hallotta, ahogy a fellépők elköszönnek, a rajongók visszatapsolják őket, aztán újból elköszönnek. Őt viszont még mindig nem érdekelte a zene, csak hogy kitalálja végre, mi lesz ezek után.
Mély levegőt vett, és amikor a gondolatok végre formálódni kezdtek a fejében, megpillantotta a bandát, mely elhagyta a színpadot. Meg is jegyezte magában; hogy tudtak összeválogatni ennyi tetovált szépfiút. Az énekes, a zenészek többsége mind tetőtől talpig ki volt varrva, és jelentős izomzattal rendelkezett.
Mintha sirályokat látott volna, melyek rávetődtek az ártatlan turista gondatlanul elöl hagyott szendvicsére, a helyi cimbik, rokonok, barátok, gazdag rajongók rávetették magukat a színpadról kissé izzadtan, mégis átszellemülten távozó bandatagokra.
Neki persze fogalma sem volt, melyik ez az együttes, de azt első pillantásra megértette, miért van ennyi – főleg női – rajongójuk. Elnézte a felajzott szilikoncicákat, a szája szegletében akaratlanul megjelent halvány mosolya. Épphogy ez megtörtént, észrevette, hogy az egyik tetovált szépfiú pillantása megakad rajta.
Azonnal lehervadt arcáról a mosoly, nehogy a srác azt higgye, épp vele kacérkodik. De már késő volt. Megütközött a férfi reakcióján; mivel hátba veregetett egy másik bandatagot, és elindult felé. Mindenre számított, csak erre nem.
Tökéletes példája volt annak, akitől a szülők óvni szokták féltve őrzött kislányukat; hosszú, kissé hullámos, szőkésbarna haja a vállát súrolta. Magas volt, szakállas, és tetőtől talpig tetovált. Legalábbis amit meg tudott állapítani a fekete nadrágon, bakancson, és ujjatlan, feliratos inkább atlétán, mint pólón keresztül.
– Szia, csak nem rám vársz? – ráncolta a homlokát a férfi, ami még inkább növelte sármját. Valószínűleg az összes jelenlévő cicababának benedvesedett volna a bugyija ettől a mondattól, de a pultnál álló, buborékokként szálló gondolatai után kapkodó nő valahogy nem volt hangulatban.
– De, persze, abban az esetben, ha a gin-tonikom egy két méter magas, kivarrt viking képében érkezik – mérte végig csöppet sem szégyenlősen.
Ettől a tetovált fickó arcán újra megjelent megnyerő mosolya. Mintha azt is arra tervezték volna, hogy elrabolja vele a női szíveket, és csak szilánkokat hagyjon maga után, akármerre jár. A nő viszont nem volt vevő a játékokra, így megpróbálta a lehető legrövidebb úton lepattintani magáról a jóképű, szexi idegent:
– Ne haragudj, de fogalmam sincs, ki vagy.
– Az egyik srác, aki nemrég jött le a színpadról – pillantott a banda többi tagja felé a tetszetős rocker. – Mi voltunk a Runaway Wolf.
– Ja, már megvan! A tetovált szépfiúk egyike, akik rockzenét próbálnak csinálni.
– Próbálnak? – pillantott rá a férfi megütközve. – Te mindig ilyen szúrós vagy, vagy a gin-tonikelvonás teszi?
– Nem tudom, derítsd ki! – húzta ki magát kihívóan, miközben magabiztos mosoly suhant végig arcán. A rocker egyetlen lépéssel a pultnál termett, a magasba emelte széttetovált karját, amitől a pultos azonnal odaperdült hozzá, és felvette a rendelését:
– Egy gin-tonikot a hölgynek, és egy sört, kösz.
A pultos bólintott, és már ment is, hogy elkészítse az italokat. A férfi ismét a meghökkenten őt bámuló nő felé fordult, aki hangot is adott felháborodásának:
– Ugye tudod, hogy ez nem ér!– emelte fel a kezét, hogy a szájához emelje és mintegy tölcsérformát készítve belőle, az utóbbi mondatot a pultoshoz vágja. – Én már itt várok egy ideje.
– Látod, van előnye annak, ha valaki „szépfiú a színpadról, aki próbál zenét csinálni” – vigyorgott pimaszul a tetovált óriás. – Amúgy Conrad Coleman vagyok.
– Szia, Conrad Coleman, a nevem Nadie – mutatkoztak be egymásnak, bár Nadie azonnal meg is bánta.
– Fura egy név.
– Az orosz Nadia és a francia Nadine szerelemgyereke. De most kapaszkodj meg, Conrad Coleman, mert most jön, ami a leginkább tetszik a nevemben, spanyolul ugyanis „senkit” jelent.
– Igazán hatásos. És vezetékneved is van? – kérdezte Conrad nevetve, miközben a pultos letette eléjük az italaikat.
– Persze. Nemkötömazorrodra.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Nadie Nemkötömazorrodra – emelte fel a sört a férfi, hogy a gin-tonikhoz koccintsa. – Egészségedre.
– Kösz a meghívást – ürítette ki egy szuszra a poharát a nő, hogy aztán a pultos után kiabáljon, és megvárja, amíg az újra teletölti.
– Nagyon szívesen. Főleg, hogy idebent mindenki ingyen iszik – jelent meg cinkos mosoly az arcán.
– Akkor azért ilyen lassú a kiszolgálás – csóválta a fejét Nadie rosszallóan. – Itt szó szerint senki vagyok – utalt a nevére, amitől Conrad arcán is elmélyült mosolya. Nadie-nek viszont a második gin-tonik után kitisztult a feje. Tudta, hogy semmi értelme új ismeretségeket kötnie, még ha az úgy is néz ki, mint valami viking istenség. Sosem bukott a szépfiúkra, nem aznap este akarta ezt elkezdeni. – Most, hogy ilyen szépen bemutatkoztunk egymásnak, igazán nem akarlak feltartani. Ideje visszamenned a barátaidhoz, nehogy a végén még hiányoljanak.
– Megtenném, de épp stoppolod a kabátom – pillantott Conrad a Nadie könyöke alatt gyötrődő ruhadarabra.
– Upsz – próbálta kisimítgatni az anyagot, de nem igazán sikerült, főleg hogy ezzel még jobban belekente a pultra ragad alkoholt. – Tehát ezért hitted, hogy rád várok.
– Ismerd el, egy idegen csaj az ember kabátja mellett gyanús tud lenni.
– Gyanús? – ráncolta a homlokát a nő.
– Vagy valami őrült rajongó, vagy valaki, akinek fogalma sincs arról, milyen koncerten jár – mulatott jót rajta a férfi.
– Ja, én lennék az őrült rajongó – nevette el magát. – És épp le akartam nyúlni a kabátod, hogy otthon, kis magányomban azt szagolgassam minden lefekvés előtt, de megelőztél és lebuktam. A francba! – kuncogott hangosan, majd átnyújtotta a megviselt ruhadarabot.
Conrad nem csinált gondot abból, hogy a bár fél kínálata már rajta volt, magára kapta, és kedves mosollyal arcán felajánlotta:
– Figyelj, Nadie, volt már dolgom zakkant rajongókkal, de te a zakkantak között is egész normálisnak tűnsz. Nem akarsz csatlakozni?
– Szívesen, de a férjem nem örülne, ha megtudná, új kedvenc zenekarom van, és újabban tetovált szépfiúkkal hetyegek.
– Egy egyszerű nem is elég lett volna – pillantott Conrad vizslatóan Nadie kezére, mintha gyűrű nyomát keresné. Emiatt a nő zavarban érezte magát, felült a pultnál álló bárszékre és inkább bőrkabátja rejtekébe dugta kezét, hogy előhúzzon onnan egy doboz cigit.
– Kérsz egy szálat? – kínálta meg Conradot, aki ott állt előtte, és úgy vizslatta őt kék tekintetével, mintha legféltettebb titkát akarná kifürkészni.
– Elfogadom, kösz – vett ki a férfi is egy szálat a dobozból és mindketten rágyújtottak.
– Miért akarod, hogy veled menjek? Elvégre azok a kacsaszájú libák megadnak minden figyelmet, amit te vagy a barátaid elvárnak – szívott bele mélyen a cigibe, és élvezte, ahogy a szájában összeáll a gin-tonik kesernyés íze a cigaretta fanyar füstjével. Conrad mélyet slukkolt, láthatóan ő is élvezte a füstöt, mely beteríti tüdejét. – Miért kellek én is ehhez?
– A hecc kedvéért – vont vállat a tetovált rocker. – Hidd el, jól éreznéd magad.
– Minden bizonnyal, de van egy kis baj… Nem tudnék úgy olvadozni, mint ők. De várj, azért megpróbálom – pattant le a bárszékről, és a férfi kezébe adta poharát. – Fogd meg a gin-tonikom, és mindjárt olvadok én is… Várjál! – ropogtatta ki a nyakát, miközben aprókat szökdelt, mintha legalább egy bokszmérkőzésre készülne. – Mindjárt, csak be kell melegítenem előtte…
– Megint azok a tüskék – nevetett Conrad szívére fektetett kézzel. – De engem nem versz át – hajolt közelebb Nadie-hez, hogy fölé tornyosuljon, és elmerüljön pillantásában. – Tudom, hogy a tüskék alatt egy igazi érzékeny kislány rejtőzik.
– Ezt meg honnan veszed? – csóválta a fejét a nő, miközben bekúszott orrába Conrad vad, kellemesen édes illata. Ekkorra már az izzadsága nagy részét felitta a kabátja, de ez az elemi, féktelen illat valahogy nagyon izgató volt Nadie számára, még ha nem is akarta beismerni.
– Minden csaj olyan, mint ők…
– Üresfejű, felszínes instalibák? – vetette közbe Nadie, de Conrad csak a fejét rázta, mielőtt egy utolsót slukkolt volna a cigiből, aztán elnyomta a pultra helyezett hamutartóban.
– Csak játsszák az agyukat. Azt mondják, nem olyan lányok, de nem sokat kell dumálnom velük ahhoz, hogy előkerüljön a telefonszámuk. Elérhetetlennek tettetik magukat, mint most te…
– Parancsolsz? – kérte ki magának a nő nevetve. – Már megbocsáss, de nem mindenki olyan, mint ők. Van, aki az egyszerű halandókat szereti, és nem bukik a rocksztárokra.
– Azok, akik itt vannak, talán mégis. És te is valahogy idekeveredtél, Nadie Nemkötömazorrodra – közölte Conrad könnyed természetességgel, miközben látszott rajta, jól szórakozik az előbbi kiakadáson.
– Persze, azért vagyok itt, hogy széttegyem neked a lábam. Ez volt a titkos haditervem már azelőtt is, hogy megláttam a kabátod. És mint egy igazi számító nőszemély, rá is vetettem magam.
– Pontosan! – bökött felé Conrad, aztán belekortyolt sörébe. Vette az adást, értette a tréfát, amit tovább is fűzött. – Valójában a rajongónk vagy, csak játszod itt az agyad. Ez az én elméletem. Egy napot sem bírnál ki „a tetovált szépfiúk mellett”, és valamelyikünk ágyában kötnél ki – mutatott a banda tagjaira, miközben Nadie szavait idézte.
– Tehát a te ágyadban? – vonta fel a nő szépen ívelt szemöldökét, s ezzel kihívta Conradot.
– Akár. – A férfi elnevette magát és lesütötte tekintetét, hogy a sör címkéjével babráljon. Aztán kimondta, ami megfordult a fejében. – Akkor átfogalmazom; egy napot sem bírnál ki, és az ágyamban kötnél ki – szúrta kéksége ellenére merőben melengető tekintetét a nőbe.
– Hú, van ám egó… megszólalt a szépfiú – nevetett hangosan Nadie a feltételezés hallatán. Conrad látható csodálkozására előretartotta a kezét. – Rendben, állom a fogadást. A tüskéim miatt legyen egy hét. Mit mondasz? – játszott el a gondolattal, hogy talán ez az őrült ötlet jelent kiutat jelenlegi helyzetéből.
– Hogy úgyis én nyerek – mondta magabiztosan.
– Akkor csapj bele! – tartotta még mindig kinyújtva a kezét Nadie, mire Conrad egy pillanatig hezitált, aztán elfogadta a kéznyújtást. Nadie összerázkódott, amikor a két bőrfelület találkozott.
– Ha a képzeletbeli férjed sem bánja, velünk turnézhatnál, és meglátjuk, hogy alakul.
– Részemről rendben – bólintott rá Nadie. – De még előtte meg kell kérdeznem a férjemet – fektette bal mutatóujját az arcára, majd az ég felé fordította tekintetét, mintha valamifajta csodás közbeavatkozásra várna. – Határozottan nem bánja – vigyorgott magabiztosan.
– Sejtettem – vette beismerésnek Conrad a reakciót.
– De miben fogadjunk?
– Mit szeretnél? – engedték el egymás kezét.
– Amit akarok, azt úgysem adhatod meg nekem – vont vállat Nadie merengve. – Úgyhogy mindegy.
– Tégy próbára!
– Jól van, amire gondolok – nézett föl, mintha az égből akarná kiolvasni ezt a választ is – kicsi… zöld…
– Fű?
– Nem, nem természetes anyagból van – csóválta a fejét a nő, amitől szemébe hulltak kósza tincsei.
– Valami szintetikus?
– Nem, de sokakat megőrjít. A világ egyik gazdaságilag legfejlettebb országába jelent bejutást…
– Tehát azt akarod, vigyelek magammal LA-be? – ütközött meg a feltételezésen a férfi. Úgy nézett Nadie-re, mintha elmentek volna neki otthonról.
– Másként fogalmaznék, de lényegében… Nyugi, ott elválnak útjaink. Nem maradok a nyakadon és a repjegyet is én állom.
– Én csak fogjam be a szám, és kezeskedjek arról, nem vagy terrorista… – összegezte a férfi, még mindig olyan arckifejezéssel, mint aki azt hiszi, Nadie teljesen megőrült.
– Mindegy. Hagyjuk is! Tudtam, hogy túl nagy falat ez még egy rocksztárnak is – sóhajtott mélyen, miközben csalódottan leejtette a vállát.
– Ha kibírsz velem egy napot anélkül, hogy az ágyamban kötnél ki…
– Szabad akaratomból… – tette hozzá Nadie
– Ez csak természetes. Akkor beszélek a menedzserünkkel, hogy kezdje el intézni a vízumot.
– Ez most komoly? – kételkedett most Nadie a hallottakban.
– Megértem, ha beijedtél – vigyorodott el szemtelenül, mire Nadie kihúzta magát és határozottan bólintott egyet.
– Áll az alku. De te mit kérnél abban a lehetetlen esetben, ha nem bírnék ellenállni neked, és valamilyen képtelen oknál fogva le találnék feküdni veled?
– Olvadozást… de valódit – jelent meg elégtételtől átitatott mosoly Conrad arcán. – Nyilvánosan… sok-sok ember előtt az Instán, TikTokon, Twitteren és az összes közösségi média felületen.
– Nincs Instám.
– Akkor ajánlom, kezdj el gyorsan beregisztrálni! – vezette végig pillantását a nőn, mintha a telefonját keresné. – Ha megvan az alap ezer követő, jöhetnek az olvadozós posztok.
– És a szabályok? – vonta fel Nadie a szemöldökét. – Semmi durvulás, de lehet piszkos módszerekhez is folyamodni?
– Kíváncsi vagyok a piszkos módszereidre – vigyorodott el Conrad huncut fénnyel szemében. – Igen, de a lényeg, hogy szabad akaratodból kell megtörténnie. Az alkoholos befolyásoltság viszont nem mentség. Bármilyen részegek is vagyunk, ha reggel az ágyamban talállak, én nyertem.
– Gondolom, a nagy hármas valamelyikének meg kell azért történnie előtte, nem elég az együtt alvás – forgatta a szemét a nő, mire Conrad helyeslően bólintott.
– Persze.
– Akkor ismétlem; áll az alku.
– Rendben, de előbb még megyek és beszélek a srácokkal.
– És anyucitól is engedélyt kérsz? – húzta ki magát Nadie kihívóan, mivel megijedt attól, hátha ezen a ponton megy füstbe a terve.
– Nyilván nem – jelent meg kaján vigyor a férfi arcán.
– Mi ilyen vicces?
– Már nyertem is, mivel velünk töltöd az estét, pedig megpróbáltál lerázni. Az újabb győzelem is garantált.
– Hát hogyne, szépfiú – forgatta a szemét ismét, majd hagyta, hogy Conrad a banda többi tagjához vezesse őt.
– Na, bulizunk, Con? – kérdezte egy legalább annyira izmos és tetovált fickó, mint amilyen Conrad volt, aki két bombázó oldalán sürgette őt. Volt velük egy szőke, magas, felnyírt hajú férfi, aki épp mogyorót dobált a szájába, és azzal szórakozott, hogy minél magasabbra dobja, és el is kapja. Őt is körüldongták a nők. A dobos még a dobverőket szorongatta a koncert után. Arrébb vonult telefonálni. Míg a másik gitáros rendelt magának egy italt, majd elővett egy gyanús cigipapírt, és a tekeréssel foglalatoskodott.
Nadie egyetlen pillanat alatt dongó hölgyek gyűrűjében találta magát, akik főleg Conradot, de a banda többi tagját is körülvették. Fényképért és autogramért ácsingóztak. Két közös kép között Conrad odafordult az énekeshez.
– Figyu, Tony, ő Nadie – bökött a nőre, és pont úgy alakult, hogy a banda többi tagja is tudott figyelni.
– Tony Vortex – mutatkozott be neki a tetovált, izmos énekes, majd a szőke férfire mutatott. – Ő Niles, ő Levy – bökött a telefonálóra, aki feléje intett, de ezenkívül nem méltatta szóra a bemutatást – ő pedig Rusty –, bökött a pultnál álló alakra, akinek máris hosszú cigaretta lógott ki a szájából, és elég valószínű, hogy fű volt benne.
– A lényeg, hogy Nadie velünk turnézik – jelentette ki Conrad úgy, mintha a másnapi programot közölte volna.
– Mármint ma éjszaka együtt buliztok? – kérdezte Tony.
– Nem csak ma este. Velünk tart az európai turnén, aztán LA-ben elválnak útjaink.
– Figy, ez nem így működik – vonta arrébb Tony Conradot, hogy a lelkére beszéljen. Nadie eközben úgy érezte, túlzottan józan, ezért a pulthoz lépett, és rendelt még egy gin-tonikot.
– Azt mondják, aki gin-tonikot iszik, fanyar ember – rágcsálta a mogyorót a tejfölhajú Niles. Odalépett a nőhöz, hogy megkínálja vele. – De te nem tűnsz olyannak, Nadie.
– A gin-tonik túlértékelt – szólt közbe Rusty –, bezzeg a jó fű – eregette a füstköröket a levegőben. – Kérsz? – nyújtotta felé a cigit.
– Nem, kösz. Megvagyok nélküle – tért ki a füvezés elől. Épp elég lett volna neki a pia, nem akart teljesen beállni. Főleg, hogy ezúttal tétje is volt a dolognak…
– Te tudod – vont vállat. – Viszont ha Conraddal akarsz lógni, nem árt.
– Miért? Ennyire kiállhatatlan figura? – pillantott felé Nadie kérdőn, miközben Niles és Rusty felnevettek. – Nekem nem tűnik annak.
– Nem a modorával van baj, hanem a méreteivel. A fű ismert fájdalomcsillapító hatásáról… – vigyorgott a barna, kócos hajú Rusty.
– Nyugi, csak szívjuk a véred… mármint Conradét – nevetett Niles is, mivel Nadie hirtelen nem bírta titkolni megdöbbenését. – Ha velünk turnézol, megszokod – tette hozzá.
– Jó tudni – jelent meg féloldalas mosoly Nadie arcán. – Mert van egy olyan érzésem, kettőnk közül neki fájna jobban az együtt töltött éjszaka.
– Ó, ezt az oltást! – röhögtek a banda tagjai.
– Hol van Levy, ezt hallania kell. Állandóan telefonál – mondta Niles, mire Conrad és Tony visszatért hozzájuk.
– Con kijátszotta a múltkori kártyát, úgyhogy a kiscsaj velünk turnézik – közölte az énekes savanyúan.
– Üdv köztünk, Nadie. Remélem, fel vagy készülve négy tesztoszteronszagú rocklegendára – nevetett Niles, mire Nadie rögtön sejtette, ő a megtestesült móka és kacagás a csapatban.
– És veled mi van? Te nem vagy tesztoszteronszagú rocklegenda? – fordult a szőke férfi felé, aki még mindig a mogyorót ropogtatta.
– Én vagyok a csapat lelke, úgyhogy nekem külön státuszom van, kislány – kacsintott rá jókedvűen. Nadie újra elnevette magát. Tudta, ha csak Niles lenne az, akivel el kéne töltenie a turnét, semmi gond nem volna. De Conrad… és főleg Tony már más tészta volt. Ezt első pillantásra megmondta.
– Azt hiszem, inkább a négy tesztoszteronszagú rocklegenda nincs felkészülve rám – húzta oldalra a száját, majd Conradra pillantott, aki láthatóan jól szórakozott a beszélgetésen.
– Gyertek, srácok, a limó már vár – szólt közbe Tony.
– Én maradok – határozott Nadie. – Mindjárt kezdődik a zenekar koncertje, amiért jöttem, és fel kell vennem a táskámat a csomagmegőrzőből, ha veletek akarok tartani…
– Mi ezt elintézzük, ti menjetek. Hajnalban tali a buszon – kacsintott rájuk Conrad. Hős lovagként kihúzta magát és Nadie mellé lépett, hogy a kijárat felé terelje. A banda többi tagja elindult, hogy belevesse magát az éjszakába, mire a nő füle mögé tűrte hosszú, kilógó fürtjeit és Conradra meredt.
– Biztos nem akarsz inkább velük tartani? Boldogulok a fesztiválon, aztán megmondod, hová menjek, és ott találkozunk.
– Viccelsz? Fogadtunk, nem babra megy a játék – vigyorgott. – Elkísérlek.
– Persze. Logikus, hogy ki nem hagynál egy ekkora kínálkozó lehetőséget – nevetett Nadie, a szemét forgatva.
– Melyik zenekarra jöttél? – érdeklődött Conrad.
– A Northstarra.
– Az a másik színpadon lesz. De komolyan? – vizslatta a nőt, mintha azon akarná kapni, hogy csak szívatja. – Szereted a HC-t?
– Mi van? Nem nézed ki belőlem? – indult a kijárat felé.
– Talán másik úton kellene mennünk – vetette fel a férfi, mire Nadie mosolyogva megfordult, és felvetette:
– Csak nem félsz egy kis szabadságtól? Nyugi, nagyfiú, ha támadnak a kacsacsőrű cicababák, megvédelek – kacsintott rá, majd indult is azon az úton, amin korábban odajutott.
Nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, Conrad követi őt. Arról viszont fogalma sem volt, jó ötlet-e ez az egész. Mindenesetre megindultak a másik színpad felé a dübörgő zene ritmusára.
Conrad összehúzta magát, mintha attól félne, felismerik őt. Néhány részeg útjából sikerült elsasszézniuk, miközben mások hangosan énekeltek, tomboltak a közeli koncerteken. Amikor átértek a másik színpadhoz, Conrad ösztönösen a backstage felé vette az irányt, de Nadie megtorpant.
– Beviszlek és a színpad mellől nézheted végig a koncertet – duruzsolta a fülébe a tetovált alak, mire Nadie megfordult, elvigyorodott, és a fejét rázva mondta:
– Abban mi móka volna? – fogta meg Conrad tetovált kezét, és maga után húzta.
Úgy szelték a tömeget, mint kés a vajat, egészen a színpad előtt formálódó pogóig. Conrad láthatóan ideges volt, mintha attól tartana, megannyi kacsaszájú nőszemély ugrik a nyakába. Nadie viszont élvezte a zenét és a szabadságot. A lökdösődő srácok alkotta kör szélén állt, és onnan lökte vissza az embereket, ugrált, táncolt, tombolt, kiadta magából a felgyülemlett feszültséget. Közben Conrad úgy állt mögötte, mint holmi testőr. Néha nekiment, de a férfi láthatóan meg sem érezte. A pogózókat viszont előszeretettel irányította arrébb Nadie-től, ha túl közel merészkedtek.
Egyszer csak valaki megragadta a nőt, de nem azért, mert bármiféle szándéka lett volna vele, hanem csak viccből, meg persze a zene és pogó hevében berántotta őt a tömegbe.
Nadie máskor is bekerült a tomboló emberek közé, csak nem tartott ki sokáig. Ilyenkor hamar a földre került és innentől kezdve esett-kelt, még ha kedvesen fel is húzták, ahogy az íratlan szabályként működött efféle helyzetekben. Conrad viszont úgy választotta szét a tömeget, mint Mózes a Vörös-tengert. Nadie után nyúlt, és kivitte a lökdösődők tömegéből. A nő csak nevetett, de öröme nem tartott sokáig, mivel véget ért a koncert.
Nadie a csomagmegőrző felé indult, megigazítva magán a testhez simuló ruhát. Teljesen nedves lett, de nem Conrad miatt, hanem mert valaki nyakon öntötte őt sörrel.
– Király koncert volt! – lelkendezett. – Te pedig igazi lovag voltál.
– Menjünk el azért a táskáért, aztán húzzunk a buszhoz – ajánlotta a rocksztár, amikor hangos sikoly hatolt a levegőbe. Mindketten máshogy reagáltak; Nadie összehúzta magát, míg Conrad értetlenül fordult a hang irányába. Nadie megnyugodott, amint észrevette, egy szőkeciklon pillantotta meg Conradot, és azonnal felismerte őt. Barátnői koszorújában rohamozta meg a feltűnő férfit, hogy különféle ajánlatokkal bombázza a közös fotótól kezdve a telefonszámáig.
– A csomagmegőrzőnél találkozunk – dobott felé jókedvű csókot Nadie, és a segítséget kérő Conradot hátrahagyva megindult a fesztivál göröngyös területén oda, ahol néhány órával ezelőtt leadta a sporttárskát.
Egy kedves, piercinges lány szolgálta ki a csomagjaikat megőrizni vágyókat, egy kocka sráccal felváltva. Nadie már ki is kérte a táskáját, amikor megjelent Conrad.
– Komolyan a halálomat akarod? – szólt szemrehányóan, a fejét csóválva.
– Csak idetaláltál – vont vállat a nő, majd fogta a táskát, és érdeklődve az őt kísérő alakra nézett.
– Azt ígérted, megvédesz a kacsaszájú csajoktól.
– Hoppá, rossz kislány voltam, hazudtam. Most elfenekelsz? – vonta fel a szemöldökét kihívóan. Conrad elmosolyodott, mint aki kész teljesíteni a pajzán kérést. Nadie mégis kitért előle. – Most viszont jó kislány leszek, odamegyek, ahová szeretnéd.
– Akkor elviszlek a buszhoz – határozott féloldalas mosollyal arcán a férfi.
– Bárhová veled megyek, de muszáj előtte innom egyet. Most meghívlak én, te mit iszol, szépfiú? – indult meg a legközelebbi italt árusító bódéhoz.
Mielőtt még megszólalhatott volna, Conrad tökéletes német kiejtéssel kért egy gin-tonikot és egy korsó sört. Nadie közbeszólt, miszerint kettőt inna, és már vette is elő a sporttáskából az italok árát. Conrad láthatóan furcsán érezte magát, mivel egyetlen cent sem volt nála, ezért kénytelen volt elfogadni a meghívást, de Nadie nem csinált belőle ügyet, kifizette az italokat.
– Bocs, mindent a szponzorok állnak – dugta zsebre kezét a férfi, miközben a nő csak a fejét rázta.
– Tőlem ilyet ne várj! Csak egy sör… mert a végén még leitatlak, és vissza találok élni a helyzettel… – kijelentése okán Conrad kíváncsian nézett rá, mintha azt várná, mikor fejti ki, ezért Nadie inkább terelte a témát. – Csupa meglepetés vagy. Tudsz németül – húzta ki magát.
– Anyám német – magyarázta Conrad beismerően. – Kölnből származom. Ott is lesz koncertünk… holnap.
– Tényleg, nem ártana beszélnünk az állomásokról – szürcsölt bele a gin-tonikba, és imádta az érzést, ami eltompította az érzékeit és a körülötte lévő világot, még ha ezt nem is engedhette meg magának.
– Három nap Németországban, majd Svájc és lemegyünk Riminibe.
– Az Olaszország – sápadt el a nő teljesen.
– Pontosan. Miért? Bajod van az olaszokkal?
– Azonkívül, hogy más nyelven nem hajlandók megszólalni… – vont vállat. – És utána?
– Irány Bécs és Budapest.
– Egyre jobb – öltött Nadie arca még sápadtabb színt. – De ha ezek a turné állomásai, akkor legyen!
– Miért, merre mennél?
– Azonnal LA-be – nevette el magát.
– Miért akarod elhagyni Európát? – ráncolta a homlokát.
– Úgysem értenéd, úgyhogy inkább nem terhellek vele. Merre van a busz? – fordult Conraddal szembe. A férfi felsóhajtott és a backstage felé terelte Nadie-t, ahonnét jöttek.
Hamarosan a báron és a színpad hátsó részén túljutva a szeme elé tárult a sok sátor, busz, melyek a fellépőket szállították.
Nadie megbotlott, ami csak részben volt köszönhető a talaj egyenetlenségének. Conrad karon ragadta, és egyenesen a busz felé irányította őt. A sofőr kinyitotta nekik az ajtót, amint érzékelte közeledésüket.
– Tehát ez lesz az otthonom a következő egy hétben? – mérte végig a járművet.
– Kicsit több annál, és szállodában is fogunk aludni. Gyere! – intette Conrad közelebb magához Nadie-t, így feltárult előttük a busz hátulsó része. Ott megannyi elfüggönyözött, szűkös, emeletes ágy követte egymást. Conrad megállt az egyiknél, elhúzta a függönyt és rámutatott.
– Parancsolj.
– És te hol alszol? – vetette rá kérdő tekintetét a nő.
– Szerintem itt elférünk ketten is – vette le magáról a kétes szagokban úszó kabátját, így újra előtűntek izmos, szétvarrt karjai.
– Szépek ezek a minták – simította végig Conrad bőrét a pillantásával.
– Közelebbről is megnézheted őket – húzta pajkos mosolyra ajkát Conrad, majd lekapta magáról az atlétáját.
– Tehát elkezdődtek a mocskos kis játékok – csóválta a fejét Nadie mosolyogva –, de kénytelen leszek nemet mondani, bármennyire is kecsegtető az ajánlat.
– Te tudod – vont vállat, majd lerúgta magáról bakancsát és kész volt befeküdni az ágyba. Nadie mély levegőt vett, hátát a fekvőhelyeket magába foglaló, szűk folyosónak vetette, és nekiállt kifűzni a bakancsát.
– Segítsek? – kérdezte Conrad, és már fordult is, hogy tetovált ujjait az acélbetétes bakancs fűzőjébe dugja. Nadie mély levegőt vett, amikor a férfi érintése elkalandozott a bőrén, végigjárt a vádliján, egészen szakadt harisnyájáig a térdén, ami alatt csúnya seb éktelenkedett.
– Mi történt veled?
– Elestem – ismerte be a nő könnyeden.
Conrad felült az ágyon, amennyire a szűk hely engedte, hogy kényelmesebb pozícióban fűzze ki a bakancsot. De épphogy ez megtörtént, kinyílt a busz ajtaja, és megjelent Tony.
– Na, meghúztad már a csajt? – kérdezte a frontember. Hangján érződött, hogy részeg.
– Még nem – kiabálta neki vissza Conrad, aki halál nyugodt maradt. Nadie a bőrén érezte ezt a furcsa nyugalmat és kiegyensúlyozottságot, amire vágyott. Conrad elengedte őt, felállt a szűkös helyen, és elindult, hogy beszéljen a barátjával.
Nadie kihasználta az alkalmat, lerúgta magáról a bakancsot, bemászott az ágyba, a sporttáskáját pedig – biztos, ami biztos alapon – a feje alá gyűrte. A félig nyitott ajtón keresztül tisztán hallotta a beszélgetést:
– Tudod, hogy hálás vagyok a múltkoriért, Con, de lásd be, hogy ez őrültség. Mit tudsz erről a libáról? Mi van, ha valami zakkant rajongó? Ha kizsebel? Vagy álmodban elvágja a torkod?
– Most komolyan mondod, hogy szerinted ez a csaj képes lenne ilyesmire?
– Totál zakkant. Te meg bedőltél a punci hatalmának. Ébredj, ember! Húzd meg, aztán reggel rúgd ki az ágyadból, mi meg folytatjuk a turnét.
– Komolyan, haver! Tudod, hogy minden hülyeségedben benne voltam, sok faszságot csináltunk együtt, és mindig ott álltam melletted, tesó. Ezt az egyet kérem…
– Mert a farkaddal gondolkozol az eszed helyett! De abban a pillanatban, hogy felszúrtad, kitisztul az agyad, és végre belátod, hogy igazam van. Jobb csajokat is szerzel nála, kevésbé zűrösöket. Hajnalig van időd! Mi megyünk tovább a srácokkal, csak Rusty itt hagyta a cuccát – A halk csattanásokból Nadie megállapította, hogy Tony arcon veregette Conradot. – Gondold át! Nem éri meg!
Hallotta a lépteket, melyek ütemesen távolodtak a busztól. Nem kellett sokat várnia, és Conrad már ott is volt, megpróbálva bemászni az ágyba. De ő, mint a macska, amely mind a négy lábát kifeszítve megkísérli elkerülni a fürdést, tiltakozott az ellen, hogy bebújjanak mellé.
– Ez most komoly? – hallatszott Conrad hangján, nem tetszik neki, hogy ki lett túrva a helyéről.
Nadie nem akart válaszolni, alvást színlelt. Úgy tett, mintha horkolna.
– Tudom, hogy nem alszol, hiába tetteted.
Mindegy, Conrad honnan akarta megközelíteni az ágyat, Nadie odahelyezte valamely tagját, mintha ezzel is azt üzenné, nem hagyja magát.
– Ugye tudod, csak egy mozdulatomba kerül, és arrébb raklak? – közölte ismét szín nyugodtan a rocker.
– Próbáld csak meg! – szűrte Nadie a fogai között.
Conradnál itt szakadhatott el a cérna. Megragadta Nadie derekát azzal a céllal, hogy megcsiklandozza őt. A nőnek viszont túl jól működtek a reflexei még ennyi gin-tonik után is, és véletlenül térdhajlaton rúgta Conradot, hogy a férfi ezt alaposan meg is érezte.
– Ki gondolná, hogy ilyen kicsi létedre ilyen erős vagy? – csóválta a fejét, majd ellépett a nőtől.
– Bocsi! – húzta el a száját, miközben Conrad látszólag feladta és keresett magának másik helyet, ahol álomra hajthatja a fejét.
Nadie annyira fáradt volt, és a fejét egyre húzta lefelé a gin-tonik, hogy muszáj volt megadnia magát neki és a feledést hozó álmoknak.
Hamburg, július 3.
Léon Lénárd Kennedy nyomozó sétapálcájával kezében lépett be a hotel halljába, amit nem is olyan rég ürítettek ki a kollégák. Hosszú karrierje során megszokta már, hogy a legdurvább bűnesetekhez hívják Európa-szerte. Az Interpol rendőreként volt már szerencséje érdekes esetekhez. De ritkán hívták ki ilyen véres bűntényhez, mely a hamburgi luxushotelek egyikében történt.
Még korábban, a bejárat előtt nyomta el cigarettáját, de odabent fújta ki a tüdejében rekedt füstöt. Még a tetthelyre sem ért, és az egyik zöldfülű rendőr eléje toppant, hogy megkérdezze, mi járatban. Kennedy unottan felmutatta igazolványát, várta, hogy felkísérjék a luxuslakosztályba.
– Nagy megtiszteltetés találkozni önnel, Kennedy nyomozó. Maga igazi legenda – lelkendezett az ifjú rendőr, de az ötvenes éveiben járó, a nyári hőség ellenére is öltönyt és nyakkendőt viselő, kalapos férfi ügyet sem vetett rá.
– Mit tud az ügyről? – tért a tárgyra azonnal.
– Én magam nem voltam a helyszínen, csak a szállóvendégek evakuálásában segédkeztem, de azt hallottam… – sorolta a szőke, magas, túlzottan is lelkes rendőr.
– Hallomásokra és pletykákra vajmi keveset érdemes adni, nem igaz, Huber rendőrtiszt? Beszélnem kell a hadnaggyal és magam is látni akarom a tetthelyet.
– Hogyne, uram – lépett be mellé a liftbe az ifjú rendőr, és megnyomta a gombokon jelzett legnagyobb számot. Némán siklottak fel a szálloda legtetejéig, ott a lift csilingelve kinyílt. Kennedy lépett ki legelőször, őt követte a fiatal rendőr.
Maguk a pasztellszín folyosók aranybetétes csillárokkal, drága, dizájner bútorokkal a szálloda luxusáról adtak tanúbizonyságot. A történtek súlya láthatóan megült a hosszú helyiségen. Addigra már teljesen üres volt a folyosó. Úgy, mint a szinten lévő szobák. Látszott a vakuk villanása a falakon, a folyosó végén lévő szobából komor beszélgetés szűrődött ki, miközben sárga szalag választotta el a tetthelyet a hotel többi részétől.
Kennedy kék sasszeme azonnal a szalagon túli eseményekre fókuszált. Véres volt a fal, és két nagydarab fickó feküdt holtan a lakosztály ajtaja előtt. Kennedy áttörte magát a sárga szalagon, szorosan Huberrel a nyomában.
– Ők lehettek az őrök – találgatott a német rendőr.
– Nagyon jó a megfigyelőkészsége, Huber – szólt Kennedy gúnyosan. – Menjen és igyon egy kávét, innentől feltalálom magam – pillantott a szőke férfira, aki a szája elé szorította kézfejét, mintha éppen hányásával küzdene. Kennedy elküldte, mivel nem akarta, hogy beszennyezze a tetthelyet.
– Jó ötlet – vágott azonnal hátraarcot Huber, míg Kennedy a falnak támasztotta sétapálcáját, amelyre ráakasztotta kalapját. Így előtűnt őszes, de még többségében barna haja. Nem viselt arcszőrzetet, így mindenki láthatta komor ábrázatát. A zsebéből gumikesztyűt vett elő, és úgy húzta magára, mintha legalább egy orvos lenne, aki rutinműtétre készül. Csakhogy az ő páciensei már nem beszélnek, legalábbis nem szavakkal…
Megvizsgálta a két öltönyös fickót, akik két oldalról őrizték egykor a luxuslakás ajtaját. Tiszta ügy volt; egy-egy golyó a fejbe, pontos és hatásos lövések. Viszont Kennedy sasszeme megakadt az egyik férfi kezén, ahol valami nagyon nem stimmelt. Ugyanis azon a kézen hiányzott a kisujjról a köröm, a másik kéz rendellenes tartásából megállapította, hogy eltört a kisujj, a többi ujjat pedig egy irányba állították. És ugyanez volt mondható a másik fickó kezéről.
– Kennedy nyomozó – lépett oda hozzá egy kopasz, pocakos, szintén öltönyben és nyakkendőben lévő férfi. – Örülök, hogy megismerhetem. Köszönjük, hogy ilyen hamar kiért.
– Büchner hadnagy – egyenesedett fel a nyomozó, hogy a kellő módon üdvözölje a helyi erőket. – Még szerencse, hogy a közelben ténykedtem egy másik ügy aktáinak lezárásával kapcsolatban. Erre a nagy gyorsaság. Mit tud mondani erről az ügyről?
– Nem sokkal délután három óra után a szálloda vendégei lövöldözést jelentettek. A hotel igazgatója, Herr Schubert hívott ki bennünket. Két járőr ért ki először a helyszínre, akik erősítést kértek. Huber járőr érkezett társával, akihez már volt szerencséje. Ők segítettek kiüríteni a szintet. Én nem sokkal fél négy után érkeztem az embereimmel és a helyszínelőkkel. Úgy gyanítjuk, leszámolás történt, de még nem tudjuk a részleteket. – Ők – bökött a folyosón fekvő két tagbaszakadt hullára – valószínűleg őrök voltak. A lövések végeztek velük.
– És a többi áldozat? – pillantott fel Kennedy a hadnagyra, mire az úgy invitálta beljebb, mintha legalább a saját házában készülne őt vendégül látni.
A luxuslakás teljes valójában feltárult a nyomozó előtt. Volt ott minden, ami ehhez hasonló helyeken szokás: márvány járólap, csillár, drága, fehér bútorok, még kiállítási tárgyak is dekorálták az apartmant. A tágas hallban fehér zongora állt, plüss szőnyeg feszült a padlóra. Abból a szobából nyíltak a folyosók, melyek a hálókhoz vezettek.
– Eltűnt valami? – kérdezte Kennedy, amint pillantása körbeért a drága berendezésen.
– A kollégák még vizsgálják, de úgy gyanítjuk, ez nem betörés volt, mindinkább leszámolás. Jöjjön, és remélem, nem evett mostanság – intette közelebb magához a hadnagy a nyomozót. Meg sem álltak a tolóajtóig, amely tárva-nyitva állt, beengedve a nyári meleget a szobába. A jakuzzi még ment, de a vizét elszínezte a tömérdek vér, mely a medencébe ömlött.
– Üdvözlöm, Kennedy nyomozó – köszönt rá egy csokoládébőrű nő, aki a fényképeket készítette. A köszönést követően folytatta is a munkáját. Volt még velük három helyszínelő, akiknek illedelmesen bemutatták Kennedy-t. De mivel szörnyen rossz volt a névmemóriája, örült, hogy egyáltalán Büchner hadnagy nevét meg tudta jegyezni.
– Épp zajlik az áldozatok azonosítása – magyarázta a hadnagy.
A jakuzziban három nő hevert holtan. Kettőnek a homlokán volt egy-egy golyó ütötte seb, melyből a vér egyenesen a jakuzzi habjai közé ömlött, mely akkorra már megalvadt. A harmadiknak szétlőtték az arcát. Kennedy nyomozó végigvezette pillantását a drága fürdőruhában lévő hölgyeken, akik közé valahogy nem illett a szétlőtt arcú társuk.
– Ők mind? – kérdezte a nyomozó hűvösen. Arcáról nem lehetett leolvasni gondolatait, melyeket meg is hagyott későbbre.
– Most jön az ügy érdekesebb része – intette maga után a nyomozót a hadnagy, s elindultak a luxuslakosztály hátsó fertálya felé, ahonnét a hálók és fürdők nyíltak.
Kennedy nyomozó megtorpant, ugyanis a folyosón két férfi hullája feküdt. Mindkettőjük homlokán egy-egy lőtt seb éktelenkedett.
– Úgy véljük, ők is őrök voltak – magyarázta a hadnagy, a vértócsában fekvő öltönyös, összegabalyodott hullákra mutatva.
– Igazán kétlem – csóválta a fejét Kennedy. – Szabad? – guggolt le hozzájuk, hogy jobban megvizsgálja őket.
– Persze, hiszen Stefanie Forster ügynök végzett már az áldozatok lefényképezésével – adott neki engedélyt Büchner.
– Ezek ketten nem haltak olyan tiszta halált, mint a többiek – húzta le a felül lévő fickó gallérját a nyomozó. A nyakán csúnya, vágásszerű sebek éktelenkedtek.
– Azt mondja, megfojtották? – kérdezte a hadnagy.
– Valószínűleg a lőtt sérülésbe halt bele, de ezt majd a boncolás mondja meg. Viszont itt egyértelmű bizonyítékai vannak a fojtogatásnak. Másrészt pedig a mosdótál sincs a legjobb állapotban – egyenesedett fel, hogy átlépje a vértócsát, és egyenesen a fürdőbe érjen, ahol a mosdó szegélye lepattogzott, és egy csúnya törés látszott rajta. Ráadásul a széle is véres volt, akárcsak a padló.
Visszament a zsinórral a nyakán fekvő áldozathoz, hogy elfordítsa a fejét, ugyanis az a másik őrnek kinéző fickón feküdt. Látszott rajta, hogy csúnyán betört az orra, valamikor még halála előtt.
– Van egy olyan érzésem, hogy valaki nem örült a felbukkanásuknak, és ezt egyetlen logikus mozzanat indokolja, méghozzá az, ha ők voltak a támadók – lépett be a fürdőbe a nyomozó újra. Kinyitotta a szekrényt, és talált benne többek között egy fogselymes dobozt. – Erről mindenképp vegyenek ujjlenyomatot – adta ki az utasítást, miközben a hadnagy szólt az egyik emberének, aki azonnal munkához is látott.
A nyomozó magára hagyta a helyszínelőt, hogy a hadnaggyal visszasétáljon a luxuslakosztály halljába, miközben Büchner folyamatosan sorolta a következtetéseit.
– Az igazgató szerint ezt a szobát három nő vette ki. Valószínűleg fontos emberek lehettek, mivel kerülték a feltűnést, és testőrökkel érkeztek. A szálloda személyzetének pedig, állításuk szerint, fontos a diszkréció. A személyleírások alapján egy szőke, egy fekete és egy szőkésbarna hajú nő érkezett – lépett vissza a jakuzzi felé a hadnagy, majd a jegyzetfüzetéhez tartozó tollal a kezében a jakuzziban ázó hullák felé bökött. – Egy fekete hajú, egy szőke, és ott a szőkésbarna. Ez stimmel.
– Akkor magyarázza el nekem, miért van a harmadik nőnek szétlőve az arca! És ha jól látom, a mellkasába is fúródott egy golyó. Ráadásul fürdőruha helyett fehérneműben van. Látszik a melltartó kialakításán. Ki volt még a szinten a gyilkosság ideje alatt? – nézett körbe, mintha lenne a hadnagynál alkalmasabb személy, aki választ adhatna a kérdésére.
– Csak a személyzet, és más vendégek. Miért?
– Teljes listát akarok a személyzetről, akik a lövöldözés alatt itt dolgoztak. Meg kell tudnom, mindenki ép és sértetlen-e.
– Ha meg nem sértem, mi az elmélete, nyomozó úr? – ráncolta a homlokát a hadnagy, mire a nyomozó csípőre vágta a kezét, mély levegőt vett, és hol a bejáratra, hol a folyosó felé pislogott, ahol a két-két őrnek tűnő hulla hevert.
– Úgy hiszem, valami… inkább valaki hiányzik ebből a kirakósból. Úgy gondolom, a folyosón fekvők valóban őrök voltak, a támadók pedig egyértelmű üzenetet hagytak azzal, ahogy elbántak a kezükkel. Ha tippelnem kéne, ez valamifajta maffia-védjegy lehet. A két fickó – bökött a fürdőszoba előtt heverők felé – bejött a lakásba, megölte a három nőt, bár az egyikük halálának időpontja és a sorrendiség kérdéses, aztán elindultak, hogy végezzenek még valakivel, aki szintén a lakosztályban volt.
– A személyzet három nőről adott jelentést.
– Az lehet, de biztos vagyok abban, hogy négyen érintettek ebben az ügyben, és közülük hárman biztosan halottak. Különben miféle magyarázatot adna arra, hogy a két támadó is holtan végezte? Elvégre csak nem fojtják meg saját magukat! Csak nem verik bele a fejüket a mosdókagylóba önszántukból, mielőtt golyót repítenek a homlokukba! Vagy maga mit gondol?
– Hacsak nem vesztek össze valamin – töprengett Büchner, mire Kennedy olyan pillantást vetett rá, amitől átgondolta az álláspontját. – Logikus, amit mond, nyomozó. De én az egyszerűség híve vagyok – vont vállat a hadnagy. – Szerintem négy őr volt, akikkel végeztek a támadók. Valószínűleg kettőt még a folyosón lőttek le, majd lelőtték a nőket, aztán némi dulakodás után a másik két őrt is – bökött a folyosón heverők felé. – A sorrendiség kérdéses, amíg nem állapítják meg a halál beálltának időpontját. Úgy gondolom, a másik két testőr talán felkészültebb volt, nem adták olcsón a bőrüket, és harc alakult ki, amiben végül alul maradtak. A támadók pedig felszívódtak.
– Logikus – merengett Kennedy nyomozó. – Ez is egy lehetőség. De akkor miért vesződne a támadó azzal, hogy betegye a jakuzziba azt a nőt – bökött a szétlőtt arcúra. – Valaki lekapcsolná ezt az izét? – kérdezte úgy, mintha idegesítené őt a jakuzzi bugyogása.
– Hogyne! Johann, schalte den Jacuzzi aus![1] – kérte a hadnagy németül az egyik helyszínelőt, majd hamarosan abbamaradt a bugyogás, és a vérrel, meg persze vízzel teli medence tükre kisimult. Nem kellett sokat várni, és a tetején megjelent egy cigarettacsikk.
– Újabb nyom – lépett oda a jakuzzihoz a nyomozó, hogy letérdeljen, és a hullák között átnyúlva elérje a szétázott cigicsikket. Közben a csokibőrű nő megállás nélkül fényképezett.
– Ez mit mond magának? – kérdezte a hadnagy.
– Hogy igazam van, és volt itt még valaki. Elvégre a hullák nem cigarettáznak – emelte fel a vörös végű cigicsikket, de azonnal megállapította, hogy nem a vér miatt ilyen a színe. – Az is eléggé valószínű, hogy a hiányzó láncszem csakugyan nő volt.
– Ugyan – nevette el magát az egyik közeli, szőke rendőr. – Az korábban is odakerülhetett. És vajon egy átlagos nő ki tudná fektetni azokat a tagbaszakadt férfiakat ott a folyosón? – kérdezte a fiatal rendőr kétkedve.
– Egy dolgot megtanultam hosszú karrierem során – jelent meg pimasz mosoly a nyomozó arcán –, hogy ne becsüljük alá a női nem képességeit. Elméletben lehetséges – nyújtotta a nyomozó a csikket az egyik rendőrnek, aki bezacskózta a bizonyítékot. – Ha DNS-mintát szerzünk róla, akkor meglesz az egyedüli túlélő, a láncszem, mely ezt a mészárlást ép bőrrel megúszta. Ezt súgja a szimatom, persze a többi lehetőség is megfontolandó.
– Az embereink már dolgoznak a szálloda kameráinak felvételein – tért másik témára a hadnagy. – Úgyhogy, hacsak nem tud nyom nélkül felszívódni, meglesz a negyedik nő is. Már ha valóban létezik.
– Nagyszerű – egyenesedett fel a nyomozó. – Már csak az indíték hiányzik. De azt nem itt fogjuk megtalálni – lépett a luxusapartman egyik szobájába, ahol végignézte az ágyakra hányt bőröndök tartalmát. Mindegyikben női holmik, ruhák, piperedolgok hevertek, az egyik bőröndben pedig parókákat talált bezacskózva.
– Hadnagy – lépett oda hozzájuk a szőke férfi, aki az előbb a lekicsinylő megállapítást tette a női nem egy képviselőjéről. – Az IT-saink jelentették, hogy az egyik nő valószínűleg Marina Pavlova, orosz operaénekesnő. A másik kettőt még próbáljuk beazonosítani.
– Mit tudunk róla? – kérdezte a nyomozó, az állát vakargatva.
– Nem sokat, de tart még a nyomozás. Elvileg nagy lábon élt, szórta a pénzt. Híres volt a parókáiról, melyek afféle védjegyként szolgáltak.
– És a kapcsolat az orosz maffiával? – tette fel a jogos kérdést Kennedy nyomozó.
– Még nincs nyom – csóválta a fejét a férfi, de tájékoztatom a kollégákat, hogy ez irányba is kezdjék meg a keresést.
– Nagyszerű – bólintott Kennedy nyomozó, támogatva az ötletet. Az egyik üres tasakért nyúlt, hogy jobban szemügyre vegye. – Ha jól számolok, hat parókát látok, de hét olyan zacskó van, mely efféle holmik tárolására alkalmas. Hacsak a nő a jakuzziban nem a saját haját viseli, van itt még egy bizonyíték, mely alátámasztja az elméletem – fordult a hadnagy felé győzedelmesen. – Vizsgálják át a közeli szemeteseket! Ha meglesz az a paróka, közelebb kerülünk a tetteshez.
Ezzel hátraarcot csinált, és mint aki jól végezte dolgát, elindult a folyosón. Ott kézbe vette a pálcáját és a kalapját, aztán a saját szállodájába indult, mivel úgy érezte, itt már többet úgysem tehet. A hadnagy még utánakiáltotta:
– Ismerek egy jó reggeliző helyet. Várom a Café Rouge-ban reggel hétkor. Legyen a vendégem!
Kennedy nyomozó a magasba emelte sétapálcáját, mintegy jelezve, hogy elfogadja a meghívást, és hálás érte.
***
Hamburg, július 4.
Kennedy nyomozó bicegve érkezett a kávézó elé. Ott a hadnagy és egy fiatal, szőke nő várt rá, akinek ajkán vörös rúzs ült, nadrágkosztümöt viselt, fehér inge kikandikált zakója alól, és egy notebookot tartott a kezében.
– Jó reggelt, nyomozó! – köszönt rá a hadnagy. – Remélem, jól aludt.
– Volt már jobb is – húzta el a száját Kennedy, aki nem sokszor nézett ki ilyen rosszul, de amikor igen, akkor azt főként a hányatott éjszakáinak köszönhette.
– Hadd mutassam be Petra Schultzot – bökött a nőre a hadnagy, aki kedvesen elmosolyodott, majd a kezét nyújtotta, hogy bemutatkozzon Kennedy-nek.
– Örülök a találkozásnak, Frau Schultz – mondta a rendőrnőnek, de a továbbiakat a hadnagyhoz intézte. – Úgy gondolom, nem terhelnék egy ilyen fiatal, kedves hölgyet a gyilkossági ügy borzalmaival – jött a lekoptató szöveg, amitől Schultz összepréselte ajkát. Nem szólt közbe, hagyta, hogy a hadnagy megmagyarázza, miért van ő is jelen.
– Petra Schultz kiváló eredménnyel végzett a rendőrtisztin, és ügyesen bánik a számítógéppel. Ő derített fényt a következő adatokra, ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy csatlakozzon a reggeli megbeszélésünkhöz.
– Vagy úgy – mérte végig még egyszer a nyomozó a nőt, de szemében nem látszott nagyobb rokonszenv, mint korábban. Ezért Petra megragadta az alkalmat, és belekezdett:
– A rendőrség egyik hackere vagyok. Utánanéztem magának is nyomozó. 1967. november 2-án született New Yorkban. Az édesanyja magyar, az édesapja amerikai, ezért kettős állampolgár. Az érettségi után azonnal rendőrnek állt. Hamar megházasodott, van egy felnőtt lánya, Mila és három unokája, akikkel nem tartja a kapcsolatot. Több rangos kitüntetést tudhat magáénak…
– Nem azért jöttem, hogy az érdemeimet sorolja – vágott közbe a nyomozó.
– Valóban – bólintott a számítógépguru. – Tudok a kevésbé napfényes oldaláról is, nyomozó. Sajnálatos módon három évvel ezelőtt gyomorrákot állapítottak meg önnél, azóta túl van egy műtéten, de a kemoterápiát nem vállalta.
– Nagyszerű. Remélem, büszke magára, kisasszony, hogy ezt így az orrom alá dörgölte. Bár remélem, nem sértem meg azzal, ha azt mondom, ezt egy jobb képességű majom is ki tudta volna deríteni rólam, akinek hozzáférése van a rendőrség rendszeréhez, és aki tud pötyögni – villogtatta tekintetét a nő furcsa pózban álló kezére. Petra a firtató tekintetet látva a nadrágzsebébe rejtette a kíváncsiság tárgyát.
– Remélem, a jobb képességű majmok is tudnak olyan információval szolgálni, mint amivel én. Uraim? – fordult a kávézó felé a hacker, hogy ő lépjen be elsőnek.
– Nem az a feladós fajta – morogta a nyomozó, majd a kávézó felé bicegett. Büchner hadnagy csak a fejét csóválva ment utánuk.
– Látom, még nem volt dolga német nővel.
– Nem, sajnos kimaradtak az életemből – vonta először mosolyra a száját a nyomozó, amióta megérkeztek.
Leültek az egyik félreeső asztalhoz. Sokan fogyasztották ott reggeli kávéjukat, de azok nem vettek róluk tudomást. Siettek a dolgukra, vagy egyszerűen reggeli kómában kiélvezték a fekete nedűt.
– Ne kíméljen, Frau Schultz! Mesélje el, mit derített ki! – sóhajtott fel Kennedy nyomozó unottan, miközben a székre dobta magát, mintha nehezére esett volna hajlítani a lábát. Mivel észrevette a nő kérdő pillantását, megadta a választ:
– Jelenleg a köszvény és a fájó hátam miatt szenvedek, nem haldoklom. Vannak olyan napok, melyeket meg sem érzek, míg mások rosszabbak. Ez a mai rosszabb, úgyhogy térjünk a tárgyra!
– Hogyne – nyitotta ki az asztalra tett notebookot Petra. A két férfi reggelit rendelt magának, míg ő csak egy kávét kért.
– Kiderült, ki a másik nő – magyarázta, a képernyőbe bújva. – A neve Alessandra D’Angelo, olasz természetvédelmi aktivista és úszó. Volt az olimpián is…
– Kíméljen meg az úszónőként elért sikereiről – szakította őt félbe Kennedy nyomozó. Úgy tűnt, zavarja az újabb adat, mintha nem lenne összeegyeztethető az elméletével – Orosz operaénekesnő, olasz úszó, és a harmadik…
– Akiről kiderült, hogy takarítónő – állt vele elő a hadnagy, aki éppen kézhez kapta kávéját.
– Furcsa párosítás a két illusztris vendéghez képest – ivott bele a kávéba Kennedy.
– Félreért, nyomozó – magyarázta a hadnagy. – Magának volt igaza, ugyanis kiderült, hogy az egyik szobalány eltűnt. Stefanie Bauer kicsekkolt a hotelből, de mégis visszament; valószínűleg a munkahelyén hagyott valamit. Minden szinten van takarítószerraktár, valószínűleg Stefanie-é volt a szint, amelyen a gyilkosság történt. De még a kollégák kikérdezik a szálloda dolgozóit.
– Frau Bauer eltűnését a férje jelentette be – magyarázta Petra. – Hallotta a hírekből, mi történt a szállodában, és mivel a felesége nem jött haza, gyanús lett neki az eset. Még az éjszaka során felvette a kapcsolatot a kollégákkal, akik arra kérték, azonosítsa a harmadik nőt, akit a jakuzziban találtunk. Bár a lőtt sebek miatt nem lehetett biztosat mondani, de úgy gondolja, Bauer, vagyis az ő felesége a harmadik női áldozat.
– Nagyszerű – sóhajtott fel a nyomozó.
– Úgy néz ki, nem örül, holott a maga elméletét bizonyítja ez a nyom is – ráncolta kopasz homlokát a hadnagy, a száját törölgetve.
– Ez a szál már jóval Frau Bauer azonosítása előtt is bizonyos volt. Tehát Bauert valószínűleg a behatolók lőtték le, a harmadik nő pedig levetkőztette és bevonszolta őt a jakuzziba, majd szétlőtte a képét, hogy azt higgyék, ő az…
– Eszement elmélet – vetette fel a hadnagy.
– De attól még helytálló is lehet. De még mindig nem tudjuk, ki ő… a harmadik nő, aki az úszóval és operaénekessel bejelentkezett a szállóba. Csak leadta az iratait, amikor becsekkolt…
– Így igaz – nézett össze a hadnagy és Petra, mire a nő folytatta. – Sajnos eltűntek az iratok. És elég valószínű, hogy valaki járt a tetthelyen, miután a rendőrök elvonultak.
– Ez hogy lehetséges? Elvégre a tetthelyre nem grasszálhat be senki csak úgy saját kényére!? – gyulladt düh a nyomozó szemében.
– Ez igaz, és magunk sem tudjuk, hogy történhetett, de a harmadik személyről szóló adatok egyszerűen eltűntek a recepcióról.
– Hogy a nyavalya törje ki! – káromkodott a nyomozó, és ahogy tőle telt, felpattant helyéről.
– Most meg hová megy? Meg sem reggeliztünk! – szólt csalódottan a hadnagy.
– Muszáj beszélnem az alkalmazottakkal. Csak nem tűnnek el a papírok maguktól. És a kamera felvételei? – villogtatta hideg pillantását Schultzra.
– Nincsenek. Valószínűleg tudta, merre menjen anélkül, hogy észrevegyék. Tökéletesen kikerülte a biztonsági kamerákat. Viszont találtam valamit – fordította a pálcáját szorongató nyomozó felé a képernyőt, amin kimerevítve egy nő képe volt látható.
– Nagyszerű! Ezek szerint maga Szörnyella de Frász volt az elkövető – csóválta a fejét a férfi csalódottan.
– A kollégák épp most vizsgálják át a szemeteseket, meglesz a paróka. A labor mintát vesz arról is, mint az összes tárgyról a lakosztályban, de ez időigényes.
– Nekem megvannak a magam elméletei, de önök miből gondolják, hogy ő a tettes? – bökött a kimerevített felvétel felé a nyomozó. Azon egy nő látszott, aki húsztól negyvenig bárhány éves lehet. Fekete-fehér parókát, napszemüveget viselt, hosszú ruha volt rajta, ami alatt valami kidudorodott, és táskája is furcsán dagadt rajta.
– Valószínű, másik ruhát visel a hosszú darab alatt, és a táskájában is van valami – magyarázta a hadnagy.
– Egy olyan szobából lépett ki, pontosan srégen az érintett lakosztály alatt, amit nem lakott senki. A paróka stimmel, valószínűleg az operaénekestől lopta, a rúzs színe is olyan, mint a cigarettán lévő – vette át a szót Petra.
– Tehát lemészárolt mindenkit, majd nyugodtan lemászott egy üres szobába, és angolosan távozott? – tette fel a nyomozó a kérdést inkább saját magának, mint a kollégáinak. – De ki a fene ez a nő? Gyilkos vagy áldozat?
– Ezen még dolgozunk – sóhajtott fel Petra. – Megtaláljuk, nyomozó.
– Hát, persze – indult a kijárat felé határozottan, miközben Büchner hadnagy az asztalra dobott pár eurót. Ő fizette ki a reggelit, amit meg sem ettek, majd Petrával az oldalán a nyomozó felé indult.
***
Kennedy nyomozó sosem volt híres a türelméről. Sokszor csak azért azért várt ki, hogy eget-földet rengető fináléval rukkoljon elő, amitől mindenkinek leesik az álla.
Ezúttal a szállodaigazgató szobájában várt. A magas, piperkőc férfi a homlokát törölgette, mintha azon morfondírozna, mikor ér már véget ez a rémálom. Az irodában felsorakozott a személyzet is; kötelességtudóan, de megszeppenve álltak, mintha tudnák, miféle vihar van készülőben.
– Hölgyeim és uraim – kezdte a nyomozó – köszönöm, hogy eljöttek – járkált fel-alá a szobában, ütemesen kopogott sétapálcája a kövezeten. – Tudják, ez a sajnálatos gyilkossági esemény, mely az önök munkahelyén történt, egyrészt érinti a hotelt, de a maguk életét, jóhírét is. Azt szokták mondani, a gyilkos mindig visszatér a tett színhelyére. Viszont ezúttal új tényezővel kell számolnunk. Ugyanis nem a gyilkos, hanem egy idegen lépett be a tett színhelyére a rendőrség, és a szállodaigazgató úr engedélye nélkül – pillantott Schubertre, aki helyeslően bólintott. – Ez összekuszálja a szálakat, de egyben ki is simítja őket. Hogy ez az illetéktelen behatoló cinkos-e, vagy csak kíváncsi nézelődő, az majd kiderül. Talán majd önöktől. – A szálloda személyzetének tagjai csodálkozva összenéztek. Csupán egyetlen tag volt, aki idegesen beharapta a száját. A mellette lévő kollégához fordult, és legalább annyira, vagy még jobban rácsodálkozott a hallottakra, mint a többiek.
Kennedy nyomozó alig bírta megállni, hogy elmosolyodjon. Ment a színjáték, így ki kellett tartania a szerepe mellett.
– Úgy hisszük, a behatolónak volt belső segítsége, aki elirányította őt a tett színhelyéig. Elég valószínű, hogy anyagi juttatást kapott cserébe. Frau Schultz kutakodott egy kicsit az önök életében. Bocsássák meg, de a gyanú felülírja a természetes etikettet, úgyhogy a következő kollégák, kérem, hagyják el a szobát – pillantott a notebook képernyőjére, ahonnan különös angolsággal olvasta fel a német neveket. A beszédét korábban a hadnagy fordította németre, hogy minden alkalmazott jól értse. Három szobalány és egy pincér maradt a helyiségben, persze a szállodaigazgatón kívül.
– Nos, önök azok, hölgyeim és uram, akiknek az anyagi helyzete indokolja, hogy elfogadják a nagylelkű ajánlatot, és félrefordítsák pillantásukat, míg a behatoló beszökik. Valószínűleg segítették is a munkáját.
– Ugyan! Mi okunk volna erre? – csóválta a fejét a pincér, miközben láthatóan nem is magáért, hanem a helyes, alacsony, jókora keblekkel rendelkező szobalányért aggódott, aki mellette állt. – Mindenkit ismerek, és senki nem tenne ilyet, bármilyen anyagi helyzetben is lenne.
– Attól tartok, ezúttal téved, Herr Winkler – olvasta le a nevét a listáról. – Önnek a szerencsejáték iránti szenvedélye lett volna az ok, amiért beengedi a behatolót a tetthelyre. De mivel tegnap éppen szabadságát töltötte, elmehet.
– De… – kezdett volna vitatkozni a pincér.
– Azt mondtam, elmehet – szólt rá Mr. Kennedy ellentmondást nem tűrve, majd egyenként a szobalányokra pillantott. Úgy járt előttük, mint egy keselyű az áldozat bukását várva. – Ön elvált, egyedül neveli a kisfiát, a párjától nem sok támogatást kap – állt meg egy szőke szobalány előtt.
– Éppen ezért fontos megtartanom a munkámat – magyarázta a nő kétségbeesett arckifejezést vágva.
– Igaz, ezért elmehet – bólintott a nyomozó, mire megkönnyebbülve távozott. De mielőtt kilépett volna az ajtón, aggodalmas pillantásokat vetett a két másik társára. A nyomozó az egyikre, majd a másikra bökött.
– Maga egyedül boldogul, drága az albérlet… magának meg van egy beteg édesanyja.
– Úgy sajnálom, nyomozó – tört ki a másodikból a sírás. Egy ideig semmi mást nem lehetett belőle kihúzni, csak hogy mennyire sajnálja. Az egész lénye reszketett a sírástól.
A másik nő közben távozhatott.
– Mesélje el, mi történt pontosan! – kérte a telt keblű szobalányt Kennedy, amint sírása szipogássá enyhült.
– Én… tényleg nem akartam. De jött az a férfi… Aztán érdeklődött. Azt hittem, a médiától, de annál sokkal… másabb volt.
– Másabb? – kérdezte a nyomozó kíváncsian.
– Olyan… sötét, mint akinek vér tapad kezéhez. Féltem tőle, ezért is mentem bele. Ezer eurót adott kézpénzben. Nem tűnik soknak, de nagy segítség volt édesanyámnak. Csak annyit kellett tennem, hogy lerajzoltam neki, miként jut el a tetthelyre anélkül, hogy a kamerák felvennék a mozgását. Én tényleg nem tudtam… Nem akartam – kezdte volna újra a zokogást, de a nyomozó közbevágott.
– Hol szólította le?
– A hátsó bejáratnál. Épp dohányoztam, amikor odajött hozzám. Én meg… annyira kétségbe voltam esve.
– Be kell jönnie az őrsre, hogy felvegyük a vallomását, és személyleírást adjon a férfiről. Ha már van fantomképünk, tudunk vele mit kezdeni.
– Maszk volt rajta – sírta el magát a nő. – Nem láttam az arcát. Most letartóztatnak?
– Dehogy – kezdte volna Büchner, viszont Kennedy közbevágott:
– Ez attól függ. Imádkozzon, hogy ennek a fickónak semmi köze ne legyen a gyilkosságokhoz, különben bűnrészességért elítéli a bíróság.
– Nem lehet. Anyának csak én vagyok, nem… – zokogott ismét.
– Előbb a vallomás, utána meglátjuk – biztatta őt a hadnagy is. Kennedy csak a fejét csóválta, és azon morfondírozott, mikor puhult el ennyire a rendőrség, hogy meghatja őket egy kislány szempillarebegtetése.
– Nyomozó urak, mikor nyithatom ki a szállodát? – pattant fel Schubert a helyéről, amint hármasban maradtak.
Kennedy úgy nézett végig rajta, mintha véres rongyot lebegtetnének az arca előtt. Elvégre tudta, milyen ember az igazgató; nem érdekli semmi, csak a pénz. Emiatt akár még aznap is kinyitotta volna a hotelt, nem zavarta volna, hogy még fel sem takarították a vérfürdőt a legfelső szinten.
– Nyugodjon meg, arra is sor kerül, de nem most – döntött minden felhatalmazott helyett is a nyomozó. – A médiának is a lehető legkevesebbet mondják, amíg folyik a nyomozás. Rendben?
– Hogyne – vakarta a tarkóját a szállodaigazgató, mintha utálná a szorult és egyben kitüntetett helyzetet. Elég valószínű, hogy valóban így érzett. Kennedy nyomozó viszont egyre inkább élvezte, hogy az ügy végre halad valamerre. Még ha egyszerre volt kusza és érthetetlen a hiányzó láncszem miatt.
[1] Johann, kapcsold ki a jakuzzit!
Aurora Lewis Turner 